Vitaindító – Miért szakadnak a harcművész szervezetek?

Alábbi gondolatainkat részben vitaindítónak szánjuk, mivel folyamatosan látjuk, ahogy a különböző harcművész szövetségek, szervezetek egyre kisebb egységekre szakadnak. Ennek okait keresnénk, amihez persze pár “támpontot” adnánk is, amivel lehet egyetérteni, de természetesen vitát is generálhat.

A “kezdetekben” – 70-es évek vége – néhány irányzat jelent meg hazánkban, amelyeket olyanok keltettek életre, akik maguk a külföldön tanultakat szerették volna elterjeszteni itthon. Erre kiéhezetten várta az ifjúság a lehetőséget, hiszen a filmek olyan “verekedési” módokat mutattak, amelyek a már ismert ökölvívástól, cselgáncstól jelentősen eltértek, hiszen az ütéseken, fogásokon kívül a lábat is használták. Vonzó volt persze a misztikum is, főleg a különböző tárgyak törése. Akkor még a fiatalok jelentős része sportolt, így egy-egy toborzásra szó szerint százak jelentkeztek. Néha szűrést is kellett alkalmazni, vagy az első edzések keménységében bízva riasztották el a nem oda illő emberkéket. A megmaradt “kemény mag” is még jelentős létszámot jelentett, a klubok így igen sok versenyzőt is kineveltek. 

A fordulópont a 80-as évek végétől kezdett érlelődni. Ekkor már többen magas fokozatokkal (mester), versenytapasztalattal rendelkeztek, illetve a korábbi edzésmódszerekkel, vezetéssel szemben kritikai észrevételeket fogalmaztak meg. Az újabb és újabb stílusok megjelenésével egyre csökkent a jelentkezők létszáma, a terembérleti díjak emelkedtek, a versenyre utazások költségei nőttek, a megélhetési lehetőségek is változtak a rendszerváltozást követően. Olyan versenyhelyzet teremtődött ezáltal, amiben a régi vezetés részben önös érdekből ragaszkodott klubjához, szervezetéhez – bevételek, elismertség, befektetett munka -, és hatalmát (hatalmukat) diktatórikus eszközökkel próbáltak fenntartani. Ehhez persze kellőképpen Budo hivatkozású ideológiákat gyártottak hivatkozásul, megbélyegezve és kirekesztve a “lázadókat”. Az első forgácsolódást a kizárások hozták magukkal, de a kirekesztettek bőven megtalálták maguknak azt a szervezetet – hazai, nemzetközi -, ahol munkájukat folytathatták. Gyakran sajnos ehhez övfokozati kiemelések is társultak, valójában valós érdemek nélkül, erre számtalan példát is idézhetünk. Azonban a kor előrehaladtával az edzésmódszerek is változtak, amit a régi nomenklatúra nem vett át mindenben, az “ősi elvekhez” ragaszkodást hirdetve. Ez a mentsvár a harcművészetek többségében mindig jó hátteret ad a fejlődés megakasztásához. Azok a klubvezetők, edzők, akik módszereik által bizonyítottan jobb és sikeresebb versenyzőket neveltek, már nem akartak visszaállni abba a sorba, ahol ez visszalépést jelentett számukra. Ismét következtek a szakadások, ami azonban a minőség csökkenését is jelentette, mert az egyre kisebbé váló szervezetek versenyein nem indul, nem indult elég versenyző, akik révén fejlődni, tapasztalni lehetne a versenyrutinban. A klubok jelentős részében a vonzerőt még mindig az a média megjelenés jelenti, amiben a sikeres versenyeredményeket lehet bemutatni, ehhez pedig jó, rutinos harcosok és rengeteg munka kell. A munka másik feltétele a pénz, bevétel! Az a klub jut nagyobb összeghez a szponzorok, mecénások révén, akik ezt megfelelő eredményekkel kompenzálják. Így jelenik meg a harmadik lépcső, ugyanis a bevételt a klubon belül kell tartani, annak minden fillérjére szüksége van, és így egy nem mindenben megfelelő fedőszervezet felé való kifizetések kérdéseket vetnek fel – az érdemlegesség oldaláról. Napjainkban sajnos a legtöbb vita a bevételek elosztásából ered, ez is szakadásokhoz vezet, vezetett.

Van azonban még egy aspektus, és ez még jellemzőbb, pedig a valódi harcművészetnek ez mond ellent a leginkább. Ez pedig a Gőg! Amikor valaki eltelik a saját “tudásával”, és elkezdi lenézni azokat, akiket magánál kevesebbre tart, és teszi ezt kizárólag egy szemszögből nézve – a saját sikerét, eredményeit alapul véve. A lenézésből táplálkozó gőg pedig egyre érezhetőbb, kirekesztően hat, mindkét oldal felől egyre vastagabb falat von a közeledés irányába. A gőg kifelé hat a leginkább, klubon belül csak a feltörekvőkkel – akik átvehetnék az irányítást – szemben érvényesül. Ezért marad ezekben a klubokban idővel nagyon kevés felnőtt harcos, tanítvány, és csak a gyerekek, utánpótlás tölti meg a sorokat. A gőgnek táptalaja még a pénzimádat is, erre is bőven lehet példát hozni.

Természetesen a széthúzás nem csak a harcművészetekre értendő, ez láthatóan a legtöbb megélhetésért küszködő sportban jelen van. A legrosszabb az egészben, hogy ez pont az elvárható fejlődéssel megy szembe, mert a fogyatkozó létszámot úgy kell megbecsülni, hogy a kisebb teljesítményt is díjazni kell – övfokozati előrelépés. A jövőkép elég sötétnek tűnik, de érdeklődve várjuk a véleményeket, hátha más ezt jobb színben képes feltüntetni.

KGy.

Comments

comments