Kiemelt hírek

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA? 3. rész

2017. szeptember 23. | szerző GY K | Az olvasó ír

A harcművészetek mai helyzete nem csupán a társadalmi változásokra és a technikák elavulásából fakadó következményekre vezethető vissza (ezeket az első két részben elemeztem). Kérdés, hogy mekkora a mi felelősségünk, illetve a hagyományos harcművészetek szellemiségének szerepe abban, hogy ma milyen a harcművészetek helyzete, társadalmi súlya, megítélése. Előrebocsátom: nagyon nagy.

09-23-2

Azzal, hogy eltoltuk a harcművészeteket a küzdősportok irányába, életmód, életérzés és mítosz helyett életpályát/szakmát akarunk az emberek kezébe adni, ami sok szempontból jó, de nem fog tömegeket vonzani. A sportversenyek egyfajta lovagi párviadalokra készítenek fel, ami idegen a harcművészettől. Kétségkívül tény, hogy amit a versenyző tud, azt nagyon nagy biztonsággal tudja, de azzal, hogy a versenyzést állítjuk fókuszba, pont azokat a technikákat nem fejlesztjük készségszintre, amelyek esélyt adhatnak a gyengébbnek az erősebbel szemben. Ez az egyik fele.
A másik, hogy amikor harcművészetet kezdtünk tanulni, úgy gondoltuk, a harcművészet egyfajta morális tartást ad. Ma, amikor tele van az ország 6-7-8 danos mesterekkel és az általuk nevelt tanítványokkal, akiknek ők adtak diplomát, felmerül a kérdés: hová lett az a sok, csillogó szemű fiatal, aki azért kezdett harcművészetet tanulni a ’70-es, ’80-as években, hogy jobb ember legyen? Mennyit tudtunk elérni és átadni azokból az értékekből, amit (akkori) hitünk szerint a harcművészetek képviselnek?
Persze kétségtelen tény, hogy mérni csak a fizikai és technikai készségeket lehet, azt a bizonyos erkölcsi többletet – ami állítólag a harcművészetek hozadéka – nem. Senki se lesz jobb ember pusztán attól, hogy harcművészetet gyakorol. Az lesz jobb ember, aki azért gyakorol harcművészetet, hogy jobb ember legyen, és nap mint nap dolgozik azon, hogy elérje a kitűzött célt. Ahogy Funakoshi mondta: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” Csakhogy a harcművészetekből mostanra kikopott a tökéletességre való folyamatos törekvés.
Nem mutogathatunk másra. A mi felelősségünk, hogy ma ennyi a fekete öv értéke. A rang annyit ér, amennyit az ember. Mi adtuk ki az egyre gyengébb vizsgateljesítményekre a rangokat, és mi mentünk bele abba a játékba, hogy azt méregetjük, kinek hosszabb a danlistája. Eljutottunk oda, hogy sokan azt hiszik, az a harcművész, akire valamelyik szervezet pecsétet ütött. De, ahogy azt a könyvemben is írtam: minden rangfokozat a kocsmaajtóig tart. Ezért tartják ma többre a szteroiddal felpumpált bunyósokat a harcművészeknél.
A legkínosabb, hogy mindez a harcművészetek szellemiségéből fakad. A hagyományos harcművészetek ugyanis minden militarista jellegük ellenére sem katonai-, hanem pedagógiai rendszerek, amelynek elsődleges célja az egyén szocializálása a fennálló rendszerbe. A távol-keleti társadalmakban viszont az engedelmesség és a lojalitás a legfontosabb erény – ami a legkiválóbb teljesítményt is felülírja. A harcművészetek mai megítélésén az pontosan látszik, hogy ez hova vezet.

09-23-1

E percben attól várjuk a harcművészetek feltámadását, hogy a küzdősport oktatás farvizén sikerült becsempészni a tananyagba az olimpiai sporttá vált harcművészeteket. Ennek az az oka, hogy a testnevelés oktatás összeforrt a versenyzéssel – bár a testnevelés túlmutat ezen. Többféle gyerek van: aki versenyző alkat, azt versenyeztetni kell, de aki nem az, azt másként kell motiválni.
Ráadásul megint rossz az időzítésünk. Igaz, hogy 1964-ben komoly rangot jelentett, hogy a judo olimpiai sportág lett, mára viszont rengeteget romlott az olimpiai mozgalom renoméja. Az újkori olimpia leszálló ágban van, úgyhogy nem az a megoldás, hogy egy-egy sportágat megpróbálunk beleszuszakolni a döglődő olimpiai mozgalomba, mint ahogy az se fogja megoldani az utánpótlás nevelést, hogy beerőltetjük az iskolai tananyagba a küzdősportokat.
A harcművészeteknek, küzdősportoknak helye van az iskolai oktatásban, de ehhez összhangba kell hozni azokat a modern nyugati iskolarendszer oktatási-, nevelési céljaival, módszertanával, és tananyagával, hogy a harcművészet ne egy kipipálandó modul legyen, hanem olyan tantárgy, ami segíti a diákokat a tanulásban, és abban, hogy megtalálják önmagukat. Ugyanolyan biztos kézzel kell hozzányúlni, ahogy a japánok tették bő száz évvel ezelőtt, integrálni a saját kultúránkba, és a célt nem szem elől tévesztve megteremteni a nyugati és távolt-keleti kultúra használható ötvözetét.
A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

Szabados Tamás 4. dan ninjutsu

Comments

comments

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.