Kiemelt hírek

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA? 2. rész

2017. szeptember 11. | szerző GY K | Az olvasó ír

A hőskor dramaturgiája szerint a harcművészet olyan eszközt adott a kisebb és gyengébb ember kezébe, amivel le tudta győzni a nála nagyobb és erősebb ellenfelet. Persze ezt nem lehetett egyik napról a másikra elsajátítani, de több éves (évtizedes) mindennapos kitartó munkával el lehetett jutni erre a szintre. Erre nemigen van igény a mai, kémiai segédanyagokkal topra gyúrt világban. Pedig az így kifejlesztett képességek – beleértve az önismeretet és a helyzetfelismerő képességet – adták azt a bizonyos gerincet, tartást, nyugodt magabiztosságot és szerénységet, amit a közgondolkozás még ma is a harcművészetekkel társít.

09-11_1

„A harcművészet nem sport. A harcművészet életforma.” Ezzel az idézettel kezdtem a könyvemet. Ezalatt azt értettük akkoriban, hogy a harcművészetben van valami szellemi többlet, ami az államilag dotált, eredménycentrikus nyugati sportokból mára kikopott, és ami – hitünk szerint – az átlagember fölé emeli a harcművészetet gyakorlót. Ugyanakkor a harcművészet nagyon is kézzel fogható, gyakorlati tudást is jelentett: egy régi vágású judóst, vagy no-contact karatét gyakorló, Japánban diplomázott JKA instruktort nemigen fogtak meg éles helyzetben. Mára ez az imázs lekopott a harcművészetekről.
Ennek több oka van. Az első, hogy mint a könyvemben is írtam, „semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika.h Ha a 70-es években fejbe rúgott az ember valakit, annak akkor is volt visszatartó ereje, ha a másik nem ment le. Egy könyököst vagy csuklófeszítést mindenki ájultan nézett. Mindez ma már – finoman szólva – nem hat az újdonság erejével. Az az előny, amit a meglepetés jelentett, visszavonhatatlanul odalett.

Ahogy a harcművészetek elvesztették mitikus aurájukat, egyre inkább előtérbe kerültek a versenyek. A versenysportoknak a hazai kultúrában súlya van, a versenyeredmények objektívak, mérhetők. Igaz, hogy a szabályok jelentősen leszűkítik a technikai elemrepertoárt, viszont az egyre csökkenő piaci érdeklődésből fakadó anyagi veszteségeket hathatósan ellensúlyozhatja a kanonizált versenysportoknak járó állami támogatás, és a baráti szponzoroktól is könnyebb a reklámhordozóként is eladható eseményekre pénzt szerezni.

09-11_2

Tudom, hogy a jelenlegi, állami támogatásokon szocializálódott közegben szentségtörés ilyesmit mondani, de el kell felejteni a versenysportok állami támogatását. Közpénzt kizárólag tömegsportra, az egészséges életmód elősegítésére szabadna adni. Az amatőr versenyekre utazzon mindenki a saját pénzéből, az élsport pedig tartsa el önmagát – de ne az állami cégek szponzorálják őket. Egyetértek Hosszú Katinkával: az úszás például profi sport – és innentől egy fillér közpénzt se költsünk úszószövetségre, úszóversenyekre, se arra, hogy bármilyen sportesemény címén kitiltsák az adófizető polgárokat az adójukból épült uszodákból. Arra adjunk közpénzt, hogy ússzanak az emberek. Most rendeztünk, egy erősen túlárazott hazánkban világhírű világversenyt 170 milliárd Ft közpénzért, miközben az egész világ azt nézte, hogy Phelbs gyorsabb-e vagy a fehér cápa.

A versenysportoknak nem állami támogatásra, médiaközvetítésre van szükségük ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Fordítva ülünk a lovon: jó bunyók kellenek, és akkor majd lesz nézettség, pénz, médiaközvetítés, hírnév, meg minden. De mindehhez nemzetközi szinten eladható áru kell. A magyarországi küzdősportok jelenleg nem azok.
Felmerül a kérdés, hogy javítani fogja-e a harcművészetek helyzetét az, hogy addig lobbiztuk, míg a küzdősportok bekerültek az iskolai oktatásba. Magyarán: lesz-e ettől tömegbázisa a harcművészeteknek? Visszatérhet-e ennek eredményeként a harcművészetek aranykora?
A következő posztban ezt vizsgálom meg.

Szabados Tamás 4. dan ninjutsu

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.
(Folyt. köv.)

Comments

comments

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.