A vale-tudo legenda korabeli edzésmódszerekről, hálátlan tanítványokról, élete legnagyobb harcáról és egyetlen vágyáról mesél.
Az 1995-ös UFC 7. versenyig az MMA világát a vékonydongájú, de földharcban verhetetlen Royce Gracie uralta. Ekkor azonban színre lépett egy honfitársa. A Royce-nál 15 kilóval nehezebb harcos állóharcban éppoly képzett volt, mint földön, szakított a gi viseletével, és testhez simuló “úszónadrágban” küzdött. Marco Ruas akkor 34 éves volt, és első alkalommal nyerte meg az UFC bajnoki címét.
Tíz évvel később, kemoterápiás kezelésekkel a háta mögött tért vissza az egészséges emberek világába, és kezdte el újra sportolói karrierjét.– Hogy látod: mi változott az MMA-ban az utóvi tíz év alatt? – Úgy látom, hogy mára beérett a sportág. Az igazi harcosok mára földön is képzettek, ugyanakkor kizárólag földharccal nem lehet nagy eredményeket elérni. Napjainkban minden stílus értéket képvisel – bárcsak a kilencvenes években is így lett volna… Akkoriban az állóharcot nem értékelték. De azóta a harcosok megtanulták a jiu-jitsu technikák ellenszerét, és képesek állóharcra kényszeríteni ellenfeleiket. Egy igazi fighternek ismernie kell az állóharc fortélyait: a távolságtartást, hogyan kell ütni, rúgni, és hogyan kell földre vinni. Ha nem így lenne, akkor várhatnánk a földön ülve, hogy jöjjön az ellenfelünk, és lebontsa a védekezésünk.
– Sok pálmafa nő Kaliforniában… Még mindig úgy edzel, mint a ’80-as években, amikor pálmafákon gyakoroltad a rúgásokat?– Nem, azok a napok elmúltak.
Már nem így edzek…
– Mára egy harcos felkészülése nagyon profivá vált… Korábban nem volt ennyire tudományos az edzésmunka, ám sokkal nagyobb szerepet játszott a szív és a lélek. Mi a véleményed erről?
– Az MMA sokat formálódott. Annak idején kókuszpálmákat rugdostam, hogy keményítsem a rúgásaim, és még jobb legyek. Mindenféle őrült dolgot csináltam: futottam vízben, lépcsőházakat másztam meg Pedro Rizzóval a hátamon… Edzés után seprűnyéllel a kezemben jelentem meg, és azt mondtam a srácoknak:
Rajta, keményítsük a sípcsontjainkat! Mindez – bár kimerítő volt – sokat segített a fejlődésemben, ám mindenkinek tisztában kell lennie a képességei határaival. Nem mondom a tanítványaimnak az USA-ban, hogy “
menjetek, és rugdossátok meg a kókuszpálmát!” Még valaki megsérül és beperel. Ma sokan attól is ódzkodnak, hogy a homokzsákot megrúgják keményen.
– Visszavetette a fejlődésben az egyesületedet (Ruas Vale-Tudo Gym) az a tény, hogy az USA-ba költöztél?– El kellett hagynom Brazíliát, hogy javíthassak a családom anyagi helyzetén. Azzal együtt, hogy imádom a hazám, és szeretek a tanítványaimmal dolgozni, nem kerestem semmit az edzősködéssel. Vegyük például Royce-t, aki rengeteg tanítványt nevelt ki! Keményen dolgozik, mégis Japánba kell mennie küzdeni, hogy pénzhez jusson. Brazíliában nem tudsz megélni a tanításból.
– Akkor ezek szerint megérted Renato Babalu-t és Gustavo Ximu-t is, akik elhagyták az egyesületed, hogy később a Gracie Barra Combat Teamhez csatlakozzanak?– Meg tudom érteni az álláspontjukat. Azt hiszem elfelejtették, amit értük tettem. Amikor az USA-ba mentem, azt mondtam az otthon maradó tanítványaimnak, hogy meccseket szervezek számukra külföldön. Az államokból sokkal könnyebb kapcsolatba lépni más országokkal. A menedzserek mindenhol szeretettel várnak minket.
De kérdem én: kivel küzdött Gustavo és Babalu Japánban vagy az Egyesült Államokban? Mennyit kerestek ezzel? Ők nem mérhetőek ahhoz az alamizsnához sem, amit ma kapnak… Lusták, nem akarnak dolgozni, nem tesznek semmit, csak a piti szponzorjuttatásokból akarnak élni. Ha legalább felhívtak volna, hogy “
Hello Marcos, ne vedd zokon, köszi mindent, de csapatot akarok váltani“, akkor megértő lennék.
– Bosszúsnak látszol…– Persze. Hiszen akkor is leléptek volna, de nem bosszantana ennyire, hiszen profi világban élünk. De legalább adtak volna magyarázatot a tettükre. Intézhették volna úgy, ahogy férfihez illik. De nem volt annyi sem bennük, hogy rámcsörögjenek. A házamba vittem őket, etettem őket, a feleségem főzött rájuk. Kiköltöztettem a lányaim a szobájukból, csak hogy ezeknek a srácoknak legyen hol aludniuk. Mindezt elfelejtették. Elfeledték a barátságunkat. De az élet megy tovább, és én nem hiszek ezekben az emberekben. Úgy gondolom, hogy mindketten csalódottan fogják végezni, mert nem jutnak sehová az életben. Kétlem, hogy fele annyit elérnének, mint én. Jellem nélkül sehova sem lehet jutni. Nem is akarok velük találkozni többé. Ma a csapat ugyanúgy áll fel, mint a kezdetekben: Pedro Rizzo és én. Ez volt mindig, és a továbbiakban is ez lesz.
– Hogy vagy most?– 2005-ben fejeztem be a kemoterápiás kezelést, ami egy évig tartott. Májgyulladást kaptam, és nem küzdhettem addig, míg nem gyógyulok meg. Végig kellett csinálnom ezt, az életem legnagyobb harcát… Most már tiszta vagyok. Ma elkezdődik számomra az élet. Újjászülettem
>>> TEKINTSE MEG MARCO RUAST AKCIÓ KÖZBEN ITT!!!
