A fekete öves karatemestertől, Jesse Enkamptól valaki egyszer megkérdezte, hogy a kumitét (küzdelem), vagy a katát (formagyakorlat) szereti-e jobban. A mester hosszasan is kifejthette volna a választ, de e helyett egy hasonlóan buta, ám frappáns kérdéssel reagált: “Te melyiket szereted jobban, a bal, vagy a jobb lábadat?” – mondta. Erre a magát “kumite harcosnak” nevező személy gyorsan rávágta: “Természetesen mindkettőt, hiszen egy lábbal nem lehet járni”. Ezzel már válaszolt az először feltett kérdésére…
Jesse Enkamp kata versenyen
A kérdező szerint a karate két, egymástól különálló részből áll: kumitéből és katából. Az ő fekete-fehér világában egyszerre csak az egyiket lehet űzni, hiszen a versenyeken ebben a két kategóriában lehet érmet nyerni. Jesse ezzel szemben azt gondolja, hogy ez a felfogás negatívan hat a karatékák fejlődésére nézve, hiszen a kata és a kumite különböző értékeket képvisel, és mindkettő létfontosságú a karate szempontjából.
Mindegy hogy hány éven át gyakoroljuk; az egyedül végzett katával soha nem fogjuk megtudni, hogy egy küzdelem során mekkora távolságot kell tartanunk köztünk és ellenfelünk között, ugyanakkor a kumite soha nem taníthatja meg az embert olyan jól a helyes levegővételre és a kifinomult önvédelemre, mint a katák.
Ennek ellenére természetesen létezhetnek olyan periódusok az ember életében, amikor egy adott dologra nagyobb figyelmet és időt fordít – főleg akkor, ha aktívan versenyez, de egyik tevékenység sem mehet a másik rovására.
Jesse is így tesz néha,amikor a svéd nemzeti csapatot erősíti a világversenyeken. Az írásainak, szemináriumainak köszönhetően valóságos mentorrá vált mester pár hónappal ezelőtt egy nagy nemzetközi tornán vett részt, ahol beszélgetésbe elegyedett az egyik “kumités versenyzővel”.
A diskurzus során megkérdezte tőle, hogy hogyan készült fel erre a nehéz megmérettetésre. Jesse agyába annyira beégett a sportoló egyik mondata, hogy a mondanivalójának lényegére később már nem is emlékezett. Ez volt az a rész:
“[…]Úgy, hogy már két éve nem katáztam.[…]”
Enkamp ezen azért döbbent le, mert az ő felfogásában egy ilyen versenyző még csak nem is nevezheti magát karatésnak – és szerinte pontosan ez a baj a versenykaratéval. “Az Everest megmászásához két láb kell. Ne áldozd fel az egyiket egy trófeáért – az út két lábbal is elég nehéz lesz.” – figyelmeztet.
És arról, hogy miért jó mégis a versenykarate, arról itt olvashatnak.
