Fergeteges harcművész, breaktáncos, akrobata. A tudásról szóló elképesztő videós összeállításainak hála, nem volt kérdés: muszáj felkeresnünk Szénási Gergely Zoltánt. Exkluzív interjú következik, amit nem érdemes elmulasztani. Ha megnézik a felvételeket, azonnal tudni fogják, hogy miért nem…
Őszinte leszek; nem sok emlékem maradt meg. Körülbelül 1998-tól 2009-ig tartott az aktív versenyzői pályafutásom, de az első néhány év után már nem lelkesedtem annyira a versenyekért. Régebben még jó program volt utazni, és mások előtt is megmutatni tudásomat. Kifejezetten szerettem versenyekre járni, aztán ez a lelkesedés valamilyen okból kifolyólag egyszer csak elmúlt…
Mondjuk sosem volt bennem versenyszellem, legalábbis olyan értelemben nem, hogy egy adott pillanatban (a versenyen) túl kell teljesítenem egy másik evolúciós fajtársamat, vagy hogy egyáltalán saját magamat kelljen felülmúlni. Nem érdekeltek, nem érdekelnek az eredmények sem. Egy adott napnak egy adott szakaszában éppen jobb voltál, mint húsz másik, vagy épp rosszabb. Ez szerintem lényegtelen. Egy háborúban már nem lenne az, de itt minden élet továbbmegy az eredményektől függetlenül, pláne, hogy ez az eredmény nem csak rajtam és az ellenfeleken múlik, hanem a bírákon és a pillanatnyi állapotunkon is.
Szénási Gergely Zoltán VS. fizika: 1:0
Egyszerű szintfelmérésből. Minél több emberrel küzdesz “tétmeccset” – de inkább máshogy fogalmazok, mert a mérkőzéseknek igazából nincs semmi tétjük, mert ha még jól is csinálod, akkor sem leszel se több, se kevesebb egy éremtől… – szóval e helyett: minél több emberrel mérettetsz meg, annál több hiányosságodra tudsz rájönni. Rengeteget tanultam az ellenfeleimtől, anélkül, hogy valaha is tanítottak volna.
Sokan kérdezték már, sosem tudtam pontos adattal szolgálni, mert, mint ahogy azt már említettem, nem nagyon érdekelnek, ezért nem is tartom számon ezeket a dolgokat. Mindenesetre a szakmai önéletrajzomba ezeket tudtam biztosan beírni:
– 10-szeres WKF magyar karatebajnok (egyhuzamban)
– 6-szoros Budapest Open karatebajnok (WKF)
– 6-szoros Austrian Open karatebajnok (WKF)
– 3-szoros Cseh Open karatebajnok (WKF)
– 2-szeres Belgrad Trophy karatebajnok (WKF)
– 4-szeres Balcan Trophy karatebajnok (WKF)
– 6-szoros Alpen Adria karatebajnok (WKF)
– 5-szörös Szlovák Open karatebajnok (WKF)
– 4-szeres Horvát Open karatebajnok (WKF)
– Spanyol Open bajnok (WKF)
– BudoGala Világkupa 3. hely (IMAF)
– European Karate Championship, második hely (WUKF)
– 3-szoros World karatebajnok (WKC, WUKO, WUKF)
Első számú mesterem: Édesapám és Édesanyám. Szénási Zsolt és Szénásiné Csizmadia Judit – szó szerint beleszülettem a “harcművészeti életstílusba”.
Másodszámú mestereim pedig azok, akikkel valaha is párba álltam edzésen vagy versenyen. Ez evidens. Akár jobb volt, mint én, akár rosszabb, de teljes mértékben a javamat szolgálta, ugyanis véleményem szerint egyedül, önerőből igen korlátozott szintig lehet csak fejlődni.
Úgy vagyok elkönyvelve, mint shito ryu karatés, de mint tudjuk, ennek a stílusnak a kialakulásában rengeteg más harcművészeti ág, rendszer, vagy iskola szerepet játszott a shaolin kung fu-tól a boxon át a judóig… Úgyhogy lényegében mindig is kung fu-ztam 
Nem különben kung fu filmeken nőttem fel: Donnie Yen, Jet Li, Jackie Chan, Wu Jing, Yuan Biao… ezek a filmek nálam örökzöldek! A mai napig szoktam úgy edzeni, ahogy kisfiúként is edzettem: berakok egy kung fu VHS-t vagy DVD-t, aztán másolom a szereplők mozdulatait.
Persze nagyon nem elhanyagolható, hogy szerencsém volt olyan tradicionális mesterektől is tanulni, akik az eredeti vonalhoz közel állnak, mint például Yasunari Ishimi, Tadashi Arai, Hidetaka Nishiyama, Pimenta Débora Rúbia, Paulao Ceara, Master Tian… jaj, nem szeretek felsorolni, mert biztos, hogy sok mindenkit kihagyok, akiket nem illik…
Nem gyűjtöm. Jó pár éve nem vizsgáztam már, és nem is tervezem. Rengeteg iskolában/rendszerben tenyésztik a “sokdanosokat” meg a tizenéves fekete öveseket, úgyhogy manapság már nincs jelentősége, hogy ki hányadik danos. A fekete öves vizsgámat is csak azért tettem le, mert sok kurzus úgy volt (és van) kiírva, hogy csak fekete öves karatékák mehetnek.
Rövid leszek és tömör: SOK! Legalábbis nekem ezidáig kb. 20 évem van benne. De igazából ez is emberfüggő. Vannak tehetségtelen, de betegesen szorgalmas emberek, és vannak tehetséges lusták… A legjobb párosítás a tehetséges és a szorgalmas, de mivel ez egy életen át tartó tanulás és fejlődés, ezért mindenkinek annyi gyakorlás szükséges egy szint eléréséhez, amennyit rászán a fejlődésre.
Nekem a hétvége is hétköznap. Igazából minden nap van valami mozgás; vagy magamat edzem, vagy másoknak tartok edzést, vagy próbálok, vagy fellépek, vagy forgatok… Minden napra leosztva átlagosan hat óra tiszta terhelés az megvan.
Igazából csak a térdem és a derekam fájdogál, főként szalag meg porcsérülések, de nem hátráltatnak. Három éve, 2012-ben frissen szerzett részleges térdszalag-szakadással ugráltam a dupla-csavar hátraszaltókat a Las Vegas-i hip hop világbajnokságon… Mondjuk ez már inkább beteges, mint normális. Most már azért próbálom “takaréklángon” mozgósítani magam. Mindenesetre a sérülés nem ok a nem edzésre, kivéve persze ha valamid szilánkossá törik…
Ezt már én is hallottam pár embertől. Örülök, hogy már a húszas éveimben városi legenda lett belőlem, de azért nem kell mindent elhinni rólam! Az utcán bárki kiállhat bárki ellen, csak törvényes keretekbe fog ütközni. Mindenki azt hisz, amit akar. Vannak emberek, akik meg vannak győződve, hogy ez a stílus hasznavehetetlen, de az a másik meg mekkora királyság.
Vannak harcművész társak, akik szerint én nem vagyok jó, sőt inkább rossz harcművész vagyok. Vannak, akik ezeknek a gondolatoknak hangot is adnak vagy adtak, én ezeknek az embereknek udvariasan felajánlottam egy barátságos beszélgetést (ha nagyon akartak volna, akkor akár kesztyűzhettünk is), de nem érkezett megkeresés…
Sajnos volt már példa nem is egyszer, hogy utcai önvédelemhez kellett folyamodnom, pedig mindig tudatosan kerülöm ezeket a helyzeteket. Nem járok szórakozóhelyekre, nem alkoholizálok közterületen társasággal (és egyedül sem), az utca üres felén szoktam végigmenni stb… De mivel nem nőttem túl nagyra, és régen még bifokális szemüveget is hordtam, támadható alanynak néztem ki…
Sosem tanultam meg. Kevés időm marad a fegyverekkel foglalkozni, de mivel relatívan jó test-tudattal rendelkezem, és a fegyverek csak a testünk meghosszabbításai, így viszonylag jól tudom kezelni őket. Rengetegen vannak nálam jobb nunchakusok, jobb botozók, jobb vívók, jobb íjászok, jobb harcművészek… Mindig mindennél van “mindenebb”.
Kedvencem a bot, nincs ennél egyszerűbb!
Volt. Mint minden ideális családban a férfialakok; az én esetemben Édesapám és a Nagyapám. Aztán persze ott volt Jen Ji-dan (Donnie Yen), Li LianJie (Jet Li), Chan Kong-sang (Jackie Chan), Yuan Biao és Wu Jing. Érdekes módon a Lee Jun-fan (Bruce Lee) filmek nem fogtak meg.
Eleinte példaképre szükség van, mert irányt mutat, motivál, lelkesít (“Children see, children do”), aztán a példaképeket felváltja a saját elképzelés, az akarat és a rutin.
Nincs kifejezetten specifikációs edzésem a reflexeim edzésére. Általában egy edzés alatt erőt, állóképességet, gyorsaságot, egyensúlyt, koordinációt fejlesztek, pontosabban ezekből egyszerre egyet fejlesztek a többit meg szinten tartom. Minden nap más van előtérben.
A közeljövőben külföldi utak vannak tervben. Valahol harcművészetet oktatok, valahol bboying (breaktánc) workshopot tartok, valahol zsűrizek, valahol fellépek. Most egyenlőre amik fixek: India, Románia, Törökország, Kína…
Távolabbi célok a kaszkadőrködés, abban is inkább a harcművészetek illetve eséstan oktatása, valamint koreografálás. Legközelebb itthon április 25-én láthattok a G3 rendezvényközpontban (Bp, Király utca 8.), ugyanis rendezünk egy break-bajnokságot a tánc vilagnapja alkalmából.
