Rich Clementi számára a fájdalom mindennapos dolog. Professzionális harcosként 14 évet töltött el aktívan, emiatt gerince nagyon rossz állapotban van, ágyéki csigolyái szinte nincsenek is. Derékból lehajolnia nehézkes, néha pedig lehetetlen. Minden reggel úgy kel fel, hogy tudja: a fájdalom soha nem múlik el… A kissé letargikus hangulatú cikket az MMAjunkie.com-on találtuk.
Chris Lytle
“Elég erős fájdalmaim vannak, tizes skálán 6 és 8 közé tennám napi szinten” – újságolja őszintén a 37 éves Clementi. De nem ő az egyetlen, aki ilyen problémákkal küszködik az UFC-s berkekben: Matt Serra egyik bordáját el kellett távolítani, Jorge Rivera pedig meg sem próbál panaszkodni, és nevetve csak ennyit mond: “Teljesen szét vagyok szedve. A testem hamarosan szétesik.”
Ilyen visszavonult MMA harcosnak lenni. Mit vár az ember, hogy 35 éves nyugdíjazottként, gazdagon fogja leélni hátralévő életét? Ez nem ilyen életstílus, és ezt mindenki tudja, aki erre vállalkozik. Nem mindenkiből lesz szupersztár, és kap egy könnyű melót az UFC-nél, hogy megkönnyítsék neki az átmenetet a civil életbe. Milyen tehát egy átlagos srác élete, és mit mond ez el az elkerülhetetlen igazságról, amivel a mai harcosok is előbb-utóbb (sokan inkább előbb) találkozni fognak majd? Visszavonult harcosok mesélnek.
Első szabály: tudni kell, mikor hagyja abba az ember.
Matt Serra
Matt Serra: Amikor el kellett távolítani az egyik bordámat, az segített rájönnöm, hogy “Mi az igazán fontos most.”
Jorge Rivera: Nem szerettem volna harcolni csak azért, hogy megkapjam a csekkemet. Nem szeretnék senkinek sem az ugratója lenni.
Rich Clementi: Utolsó meccsemen egy olyan sráccal kerültem össze, akit meg tudtam volna verni. De amikor azért vesztek, mert a testem már nem bírja az iramot, az kemény. A fiaim néznek harc közben. Ekkor úgy éreztem, hogy igazságtalan vagyok nem csak magammal szemben, de a fiaimmal és a családommal szemben is. Elgondolkoztam rajta, hogy mi a fontosabb? Hogy szerepeljek még párszor a tévében, vagy hogy a fiaimat tanítsam meg küzdeni?
Rich Clementi
Az igazság az, hogy senki sem mondja meg neked, hogy vége van. Az UFC megmondja, hogy mikor kell otthagynod egy társaságot, az edzők is megmondhatják, hogy többé már nem segítenek neked. De mindig van új edző, új szervezet, új promóter. Addig vagy aktív, ameddig a tested engedi.
Din Thomas lelkileg és fizikailag is feladta: “Fontolgattam már a visszavonulást, de amikor láttam Anderson Silvát a földre zuhanni, az feltette az i-re a pontot.” – mondta Thomas. “Fizikailag is úgy éreztem, hogy nekem már lőttek. A srácok tesztoszteron-pótló terápiát és hasonló dolgokat használnak, hogy tovább tudjanak harcolni, és én nem akartam beállni a sorba”.
Élet a ketrecen kívül
Din Thomas
Serra: “Az emberek unatkoznak. Még ha van is elég pénzed – merre mész? Mit csinálsz? Ezért harcolnak az indokoltnál is tovább a kiöregedett harcosok – mert csak ehhez értenek.”
Lytle elmesélte, hogy neki sem volt könnyű a “való életbe való visszatérés”. Családtagjai hozzászoktak az addigi életviteléhez, és nem volt olyan könnyű teljes mértékben visszakerülni az életükbe.
Rivera: “Megpróbáltam megfigyelni, hogy mit csináltak azok, akik még előttem vonultak vissza: edzők lettek. Én jobb tanár vagyok, mint harcos, szóval reggel hatkor kelek, és van egy edzőtermem. Ez egy munkahely, ennek segítségével fizetem ki számláimat és gondozom családomat.”
Edzőtermi tulajdonos. Ez a legnépszerűbb elfoglaltság a visszavonult harcosok körében. Van, akinek ez is a szenvedélyévé válik, Matt Serra is ilyen. Ő azonban előre gondolkozott, és már az első két UFC-s csekkéből jiu-jitsus edzőtermet nyitott.
Charles McCarthy
De mások – mint például Charles McCarthy – nem ennyire elégedettek, számukra a legnagyobb akadály az unalom. Képzeljük csak el: egy harcos, aki eddig több tízezer ember előtt harcolt különböző államokban és országokban, négy fal közé szorul, és kezdőket oktat az alapokról – ez nem mindenkinek kellemes váltás.
Pénzügyileg szinte kivétel nélkül mindenki jobban áll ma, mint aktív éveiben harcosként. Nagy összegeket kapnak ugyan egy-egy mérkőzés után, de az adók nagyon sokat elvesznek érdemükből. Fizetésük másik fele az edzőknek és a segítőknek megy, és a végén “alig marad” nekik valami.
Persze mindig jól jön egy újabb zsíros csekk, ezért sokan még bevállalnak egy-egy újabb mérkőzést, miután visszavonultak. Nem minden a pénz körül forog azonban: az üres tér az, ami a legjobban nyomot hagy. Miután minden nap azért kelt fel az ember, hogy egy bizonyos célt véghez vigyen, és az a cél hirtelen feloszlik, az ember egyszerűen nem tudja, hogy mihez kezdjen magával. Ez az, amiért a visszatérések olyan népszerűek.
A sport tovább megy. Új hősöket kreál, és új gonoszokat is. A sport felejt. Lehet, hogy megtanulod elfogadni ezt, de az is lehet, hogy nincs más választásod.
Forrás: Ben Fowlkes
Oldal hivatkozás: “A PED nagyobb gond, mint gondolják” Budomagazin.hu