Kiemelt hírek

A távozó Rebicek Gerd: 'Sok mindent kaptam, csak dicséretet ritkán…'

2005. március 3. | szerző akadmin |

Rebicek Gerd elfáradt. A sikeredző ezért decemberben távozott a nemzeti karateválogatott edzői székéből. A budomagazin.hu-nak adott interjújában a sikeredző megrázó őszintességgel beszél volt munkájáról és a hazai karate helyzetéről.

– Decemberben mondtál le, előtte biztos sokat mérlegeltél. Miért hagytad abba?

– Sok volt egy kicsit ez a tíz év. A tavalyi évben három világbajnoki érmet szereztünk, nem biztos, hogy belátható időn belül ez még egyszer sikerül. Azt is mondhatnám: a csúcson kell abbahagyni. Ha valami egyszer már sikerült, akkor nem szeretnék lecsúszni. Meg el is fáradtam. Amíg csináltam, szinte mégegy szabad hétvégém sem volt! Állandó utazások, rengeteg áldozat, a megbecsülést pedig nem nagyon éreztem. Az utóbbi időkben pedig hoztuk az eredményeket is.






A saját klubom is ráment: minél kevesebb idő jutott rá, annál több emberem ment el. Most talán a régi létszám harmadát sem érjük el. Nem mondom, hogy csak emiatt döntöttem így, de nagyon nagy mértékben ennek köszönhető. Természetesen azt szerettem volna, hogy az én tanítványaim legyenek a legjobbak. Mindent ennek rendeltem alá. Sok tanítványt nem érdekel a versenyzés, hanem valami mást keres a karatéban. Ez így van rendjén, ők végképp nem szerették a versenyhajszát. Mire rájöttem, és elválasztottam a kettőt, már késő volt. Meg így még jobban szétszakadtam.

– És hogy érzed most magad?

– A lemondás óta sokkal nyugodtabb vagyok, a támadások is alább hagytak. Sok mindent kaptam az elmúlt tíz évben, csak elismerést és dicséretet ritkán vagy egyáltalán nem. Talán az utolsó két-három évben sikerült átvinni az akaratomat, és csak azokat vittem ki versenyekre, akik ténylegesen teljesítettek. Nagyon sok edző küldené a versenyzőit komoly versenyekre, a gond csak az, hogy előtte nem tettek le semmit az asztalra. Ezért kitaláltam, hogy járjunk a környező országokba, és az ottani eredmények alapján kvalifikálják magukat a versenyzők. Azóta egy VB vagy EB előtt négy-öt versenyen vesznek részt az esélyesek. Közben bejött a Golden-league sorozat is, ami még több lehetőséget nyújt. Aki ezekről a versenyekről éremmel tér haza, az már valami. A Golden league sokszor komolyabb, mint az EB vagy VB. Amíg ezeken a versenyeken országonként és súlycsoportonként egy ember indulhat, addig a Golden leaugue-n – mivel pénzdíjas – a legjobb eredményeket hozó országokból súlyonként három-négy, szinte egyforma tudású harcos érkezik. Itt én mindig tisztes helytállást követeltem. Ennek ellenére voltak emberek, akik még az első fordulón sem jutottak túl a kvalifikációs versenyeken, de azért követelték, és számon kérték, hogy miért nem mehetnek világversenyekre. Ebbe aztán végképp bele lehet fáradni, bár a vége felé ez egész jól lecsökkent. De ennél jobban ebbe nem szeretnék belemenni, mert senkit nem szeretnék megbántani.

– Más sportoknál ez egyszerűbb, mert mindenki ugyan azt csinálja: a kézilabdás kézilabdázik – nincs különbség. De a karatén belül számos stílus van. Ebből nem volt kellemetlenség?

– Azt mondom, hogy a stílusok közötti rivalizálás teljesen megszűnt. Most, ha létezik egyáltalán ilyen gond, az inkább a klubok közötti konfliktusokban jelenik meg. Olyan eset is volt már, hogy valaki megnyerte a magyar bajnokságot, összesen volt két ellenfele, akik ráadásul erősen kifogásolhatóak voltak. Szinte véget sem ért a verseny, és már dörömböltek az ajtómon: vigyem ki versenyezni. Erre én mondom, semmi akadálya, csak egy-két kvalifikáción még eredményesnek kell lennie. Erre ők: Hát minek? Ő a magyar bajnok! Én meg csak próbáltam őket meggyőzni: mennyi esély van arra, hogy kint egy magyar ellenféllel mérkőzzön? Szerintem, kint kell bizonyítani, külföldi ellenfelek ellen és nem egymás között itthon, a grundon. Mindenki tisztában van vele, hogy vannak rangsorok, de aztán jönnek a fellegekben járó elképzelések, az első nehéz ellenfelet kell csak valahogy túl élni, aztán majd valahogy beevickélünk a vigaszágon a harmadik helyre. Na, ilyesmikből voltak a súrlódások.






Annak idején, mikor engem Bíró György szövetségi kapitány kinevezett a kadet és junior válogatott élére, hát… rengeteg támadás ért, és még éltek a stílusok közötti nézetkülönbségek is. Gyuri is megkapta a magáét, hogy lehet az, hogy szinte egy új kis stílus alapítója kapjon egy ilyen nagy lehetőséget. Ő erre úgy reagált, jó akkor nézzük meg a junior válogatott eredmény listáját: Jé, nektek csak egy emberetek van az érem táblázatban?! Gerd mesternek meg tizenkettő, na akkor miről is kell itt beszélni?! Folyamatosan kapta a hideget, meleget, nagyon sokan támadták. Még felülről is piszkálták miattam, de ő kötötte az ebet a karóhoz. Én ezt soha sem felejtem el, és amíg élek, hálás leszek neki. Később többen próbálkoztak azzal, hogy egymás ellen ugrasszanak minket, de ez sosem sikerült. De én amúgy is ilyen vagyok, aki nekem valamikor segített, azt sohasem felejtem. Akik meg próbálnak kinyírni… hát nem vagyok egy kellemes ellenfél…

– Hogyan látod az utánpótlást? Vannak új reménységek?

– Ismét sokan utálni fognak, azért amit most mondok, de szerintem a junioroknál nincsenek. Nagyon sok tehetség van viszont az ifi korosztályban, de ki tudja, mi lesz velük később?! Talán ez is az oka annak, hogy lemondtam. A kadet EB-n most lett ezüstérmes egy leányzó, Lasztingleitner Fruzsina Dunaújvárosból. De eddig nem volt kadet női versenyszám az EB-n. Most vezették be, eddig csak junior volt, régebben pedig csak felnőtt volt. De bevallom: eddig őket nem figyeltem, mert nem volt ilyen korú versenyzőm, de a felnőtt mezőnytől nagyon távol állnak még.

– És a fiúknál?

– Nem látok olyat, aki S. Kovács Ádámot (interjú itt!), Klíma Zsuzsát (interjú itt!) és Tóth Beát követni tudná sem a fiúknál, sem a lányoknál. Régen sokan voltak, sok jó versenyző volt, igaz, akkor még én sem tudtam a dolgokról annyit, mint most. Mindenkiben égett a tűz, mindenki nagyon akart; nagy dolog volt, mondjuk kiutazni Törökországba versenyezni. Ezek mind hajtottak engem, és a sportolókat is. Most már ez hiányzik. Kevés az áldozat is, amit ezért tesznek. Ők hárman nem elég, hogy tehetségesek, de iszonyú sokat edzenek. Minimum napi kettőt, hetente hatszor-hétszer, és mindezt hosszú hónapokon át. Sok ember nem hiszi el, ezért is akarnak egy kisebb eredmény után máris válogatottak lenni.

– Ez lenne a titok? A rengeteg edzés?

– Dehogy csak ez. Pár éve kimentünk egy versenyre, azt sem tudták kik vagyunk. Most Mexikó után, ha megjelenünk, mindenki velünk szeretne egy fotót. Kivittünk három versenyzőt, és hoztunk három érmet. Itthon is ment a vita, vigyünk ki minél több versenyzőt, hadd szokják a légkört. Én meg erre azt mondtam: nem a VB-n vagy az EB-n kell rutint szerezni. Erre vannak az olcsóbb versenyek. Végül sikerült erre a három főre koncentrálni, viszont ők mindent megkaptak. Tényleg mindent. Mindenre volt pénz, az összes versenyre kijutottak, és csak a VB-re tudtak koncentrálni. Persze megint jöttek: miért csak ők vannak támogatva??? Hát azért, mert leraktak valamit az asztalra. A lehetőség adott volt, lehetett menni, de eredményekkel kellett hazajönni. Először mindenkinek fizetni kell, áldozatot kell hozni, utána be lehet kerülni az elitbe. Sajnos, erre nem sokan hajlandók, és arra sem, hogy megszokják akudarcot.







– Ha már a kudarcnál tartunk… Sok esetben a bírók is közre játszottak…

– Hát volt rá példa, de azért én nem bújnék és nem is bújtam emögé. Nekem eleve nagyon nehéz bármilyen kudarcot elviselni. Én nagyon sikerorientált vagyok, szinte belebetegszem, ha valami nem úgy sikerül. Természetesen ez is közrejátszott abban, hogy csökkentsem a versenyzői létszámot. Sokszor tizenkét, tizenöt emberrel mentem ki. Volt olyan, amikor legszívesebben széttéptem volna a melegítőmet, és a tatami alá bújva szerettem volna közlekedni, hogy ne is ismerjenek meg, hogy én emögött a versenyző mögött ültem…

– És ez miért volt?

– A jóhiszeműségem miatt. Hittem az edzőknek, “az én Jóskám, Pistám, baromi jó, tizennégy órát edz naponta”, stb, én meg elhittem. Aztán persze kint minden kiderült. Én sejtetem a felkészítő tábor után, hogy sok minden nem stimmel, de megint jöttek: “kint majd nagyon koncentrál, és akkor majd meglátod, milyen jó lesz”. Annyira király volt, hogy fél perc alatt: 8-0. Én meg elővettem az “ásd el magad, dugd el magad” felszerelésem.
Amióta ez megszűnt, és tényleg a jókra lehetett koncentrálni, azóta nem kellett szégyellnem magam.

– A bírók azonban akkor is kikerülhetetlenek…

– Kell egy jól felkészült versenyző, kell egy jó sorsolás, kell egy jó bírói panel, kell a jó időzítés. Ádámnál, amikor junior VB-t nyert, előfordult, hogy két bíró rá, kettő az ellenfélre mutatott, de a főbírón múlott, hogy Ádám nyert. Ugyanakkor Madridban a döntőbe jutásért így kapott ki. Nekünk minden kell, hogy összejöjjön. Aztán persze itt is vannak a nagy ászok, mint például a kilencszeres EB-győztes Biamonti. A bíró is csak ember, mindjárt gondolja: ez a harcos nem véletlenül nyert ennyiszer. Ha ő versenyez, könnyebben kap pontot, és nagyon meg kell ahhoz verni, hogy az ellenfél nyerjen. De ez rendjén is van így. Mindenki tudja, ha valaki ennyiszer nyert, ott már hatalmas a tudás, amit nem lehet bírói segítséggel elérni.

(Folyt. köv.)

Comments

comments

A hozzászólás letiltva.