Sokak szerint “a karate egy életstílus”. Hallottak már erről? Jesse Enkamp igen, és váltig hisz is benne. Csakúgy, mint az a sok nagymester, mester, és világbajnok sportoló, aki ezt hangoztatja. Egyetlen baj van ezzel – ha a karate elvileg életstílus, akkor miért tűnik olyan “élettelennek”?
Talán azért, mert a mai karate nem él. Áporodott, merev, és idejétmúlt – más szóval: halott. Hívhatnánk Enkampot őrültnek, de úgy gondolja, hogy amit “az élet egyik útjának” nevezünk, annak a dolognak az élet sajátos attribútumait kellene tükröznie. Ez sajnos logikus.
Ennek ellenére az a karate, amit Jesse manapság sok helyen lát, ellentmond ennek a logikának. “A karate a halál egyik útja”. Sajnos ez várható, és nem meglepő – az emberek évtizedek óta szinte élőhalottként űzik a karatét. Hogy miért?
Mert emberek vagyunk. Vágyunk a biztonságra, görcsösen tartozni szeretnénk valahova vagy valakikhez, ezért tömegesen utánozzuk le azokat a dolgokat, amelyek közelebb visznek céljainkhoz. Tesszük ezt ahelyett, hogy elindulnánk felfedezni a kötetlen szabadságot, melyet pont a saját emberi mivoltunkban lappang.
Egy rendszer, amelyet vakon követünk – nem számít, hogy milyen csodálatosan is van kidolgozva – soha nem lesz képes utánozni az élet dinamikus egészét.
Az egyetlen biztos dolog az életben a változás. Minden stílus, rendszer és program a változás ellenkezőjére épül, vagyis a fixálásra.
Előre meghatározott mechanikus mozgásokra, technikákra, szériákra, formákra, rituálékra, nyelvi rendszerre, sablonokra, szokásokra és dogmákra. Az élet ezzel szemben nincs előre beprogramozva, és egyáltalán nem bizonyos – változékony, folyamatosan mozgásban van, és teljes mértékben kiszámíthatatlan. Pont úgy, mint a harc.
Ennek ellenére imádunk szilárd tanításokat követni, amit valaki régen megörökített anélkül, hogy tudnánk, miért. Pedig ez a személy rábukkant pár harcban használatos elvre és törvényszerűségre – amit később rendszerezett, egy egész “stílust” alkotott belőle, végül pedig megörökítette a későbbi generációk számára – köztük nekünk is. Ez a transzformáció egyszerűen csodálatos. De ne gondoljuk túl:
Ez valójában velünk soha nem történt meg.
Mindaz, amit mi a dojóban gyakorlunk manapság, az bizony nem a mi egyedi, személyes jellemzőink (fizikai, mentális képességeink, erősségeink és gyengeségeink, mentalitásunk, stb.) figyelembe vételével íródott.
Más szóval nem a saját stílusunk “termékei” vagyunk, hanem csupán melléktermékek.
Azért lökjük saját magunkat a posványba, hogy legyen helyünk a társadalomban, és hogy mások elfogadjanak minket. Ez elég kényelmes tud lenni. De egy nap remélhetőleg végre felfogjuk azt, hogy itt és most, az élet mindeddig sikeres és töretlen genetikai átörökítésének hihetetlen eredményei vagyunk. Mi vagyunk a főnökök, és nagy utat tettünk meg mindenféle ritualizált tanítások nélkül is.
Miért engedjük meg tehát bárminek és bárkinek azt, hogy korlátozza sorsunkat abban, hogy saját emberi lényünket ápolja, fejlessze és kifejezze?
Elvégre is élünk, nem igaz? Bizonyítsuk be – ne haljunk meg, még mielőtt éltünk volna. A halál egyszer majd úgyis eljön értünk, ezért életünket ne úgy éljük le, hogy imitáljuk az elmúlást a dojón kívül, esetleg belül.
Szabadítsuk fel magunkat önkorlátozó hiedelmeinktől, gázoljunk át gyenge pontjainkon, és törjük össze a bizonytalanságot ugyanazokkal az ütésekkel és rúgásokkal, melyeket egykoron még meg sem tudtunk csinálni!
Akkor, és csak akkor lesz a karate életforma, ha ezt megtesszük.
Önfelszabadítás.
Nem önkorlátozás.
