Yamada mester az aikido körül kialakult számos félreértést, légvárat eloszlatva nagyon őszintén, objektívan nyilatkozik önmagáról, az Aikidóról, az aikidós társadalomról és arról a folyamatról, ami O-Senseitől elvezetett az Aikikai mai működéséhez. II. rész
Yamada Yoshimitsu egyike az Aikido megalkotója, Ueshiba Morihei utolsó közvetlen tanítványainak. Amellett, hogy a New York Aikikai megalapítója, Yamada sensei számos Aikido szervezet technikai vezetője szerte a világon. Joviális ember, aki soha nem habozik, hogy megvédje az Aikidót és gyakorlóinak célját az egyéni érdekekkel szemben. Ismerjük meg az Aikido és a szabadság szerelmesét! (Az interjú I. része)
Leo Tamaki: Kik voltak azok a mesterek, akik O-Sensei után a legnagyobb hatással voltak Önre?
Yamada Yoshimitsu: Három olyan tanárom volt, akik hatással voltak rám, mindegyik más-más okból: Ueshiba Kisshomaru, Tohei Koichi és Osawa sensei – annak ellenére, hogy teljesen mások voltak. Tohei mozgása borzalmas volt, de rendkívüli módon használta a testét. Tőle azt is megtanultam, hogyan kell kezelni a nyugatiakat, hogyan lehet elkerülni a fizikai erejüket, hogyan lehet trükközni velük. Doshutól a nagyon szép, körkörös mozdulatait loptam. Osawa senseitől megpróbáltam eltanulni a kecsességét.
Nem mindig értettem egyet mindenben, amit tanítottak, de én elsősorban a bennük lévő jóra összpontosítottam. A legrosszabbat nem kell lemásolni, és ezáltal arra is megtanítottak, hogy mit ne tegyünk (nevet).
Sokat loptam Tamura mestertől is. Nem a legelején, de ahogy telt az idő, amikor már mindannyian tanítottunk, sokat loptam tőle. Alkalmanként még a tanítványaimtól is loptam! Ha látok valami jót, azt ellopom.
Leo Tamaki:
Mennyire fontosak a fegyverek a tanításában?
Yamada Yoshimitsu: Nem összpontosítok erre a munkára, de az eszközök ott vannak. Vannak fegyverek a dojóban a tanítványok számára, ha dolgozni akarnak velük. Amikor uchi-deshi voltam, O-Sensei mérges lett, ha meglátott minket fegyverrel gyakorolni. Azt szokta mondani, hogy „Mit gondoltok, miért alkottam meg nektek az Aikidót?”
Nekem ez ellentmondásnak tűnt, mert azt gondoltam: „Miért mondja ezt, hiszen maga is a kard mestere?” De úgy tűnt, hogy arra gondol, hogy azért fejlesztette ki az Aikidót, hogy mi ne „pazaroljuk az időnket”.
Mivel ismerem az Aikido mozdulatait, nehézség nélkül tudok dolgozni a karddal. Ennek így kell lennie mindannyiunk esetében, azt hiszem.
Leo Tamaki:
Észrevette a fejlődést O-Sensei munkájában?
Yamada Yoshimitsu: Sok öreg számolt be erről a fejlődésről. Amikor én találkoztam vele, ő már elég öreg volt, és én személy szerint nem éreztem semmilyen jelentős változást a gyakorlásában az évek során, amit vele töltöttem.
Leo Tamaki:
Úgy érzi, hogy a saját technikája változik az idővel?
Yamada Yoshimitsu: (nevet) erre nem nekem kell válaszolni, hanem a tanítványaimnak. Ma, amikor tanítok, gyakran viccesen azt mondom, hogy amint öregszem, egyre bölcsebb leszek. Amikor fiatal voltam, pazaroltam az energiámat, de most már sokkal ésszerűbben dolgozom. Ez olyan, amit az idők során megtanultam, a legtöbbet Tamura sensei-től, aki az irimit olyan könnyen, olyan természetesen csinálta. Csak most kezdem ezt megérteni, és úgy gondolom, most kezdem a gyakorlatba is átültetni. De alapvetően nem hiszem, hogy sokat változtam volna.
Szeretem az Aikidót, ha dinamikus, kecses és szép mozdulatokkal végzik. Nem élvezem a lusta és hanyag mozdulatokat, és bármilyen is a technikád, a tetteknek ésszerűnek és meggyőzőnek kell lenniük.
Leo Tamaki:
Tamura sensei Aikidója nem volt nagyon köríves…
Yamada Yoshimitsu: Valóban, bizonyos értelemben ő egy csomó rövidítést [szűkítést/levágást] használt (nevet). Úgy gondolom, hogy nekem viszont meg kellett küzdenem még az európaiakhoz képest is magas amerikaiakkal, akiknek hosszú végtagjaik voltak – ez az egyik, ami olyanná tette az Aikidómat, amilyen. Nagyívű mozgásra kellett támaszkodnom, hogy megbirkózzam ezekkel a nagydarab szörnyekkel.
Leo Tamaki:
Az edzések alatt ragaszkodik a fizikai gyakorláshoz, és nagyon keveset beszél. Úgy gondolja, hogy az Aikidót minimális magyarázattal kell tanítani?
Yamada Yoshimitsu: Ez a tanártól függ. Először is, attól tartok, hogy nincs sok mondanivalóm (nevet). De igaz, hogy úgy vélem, nem a beszédből kell tanulnunk, hanem a testből. Persze én is mondok némi magyarázatot, de nem adok túl sok tanácsot például a kezdőknek, mert semmi haszna sincs. Olyan ez, mint egy vak, aki megtanulja, hogy baj nélkül elérjen a végcéljához, de ehhez kisérleteznie kell, oda vissza menni, és a saját testével érzékelni. Úgy gondolom, hogy a technikát így kell megtanulni.
Amint azt korábban már említettem, ahogy öregszem, egyre jobban kifejezem magam. Amikor fiatalabb voltam, talán túl félénk voltam, hogy elmondjam, amit gondolok, és azt is tudtam, hogy nem vagyok elég érett. Most már nem habozok, ha beszélni kell, de még mindig inkább kevesebbet beszélek.
Továbbá ne felejtsük el, hogy sokan a fizikai edzés miatt jönnek hozzám. Egy hosszú és stresszes nap után ki akarják engedni a felesleges energiájukat, ki akarnak kapcsolódni, ahogy mások is elmennek tekézni vagy flipperezni. Az Aikidónak lehetővé kell tennie, hogy kikapcsolódjanak, és boldogan menjenek haza. Be kell látnunk, hogy ezek az emberek nem azért jönnek, hogy filozófiai előadásokat hallgassanak.
A probléma az, hogy mindenkinek más a célja, és ezért nem is lehet megfelelni mindenki elvárásának. De meg kell próbálnunk, tanárként ez a feladatunk.
Leo Tamaki:
Ön szerint ismerni kell a japán kultúrát ahhoz, hogy megértsük az Aikidót?
Yamada Yoshimitsu: Szerintem nem, de ez lényegében személyes döntés kérdése. Természetesen ez jó is lehet, de túl gyakran okoz némi zavart. Gyakran látok olyan embereket, akik túlságosan is úgy próbálnak viselkedni, mint a japánok.
Én nem lehetek francia, a gondolkodásom sem olyan, ez lehetetlen. A franciáknak jó a szellemiségük, a japánoknak jó a szellemiségük, az amerikaiaknak jó a szellemiségük. Sokszor mondom, hogy „Ne próbálj japán lenni, te amerikai vagy.” A japánok megtanultak baseball-ozni, ami amerikai hagyomány, de ahhoz nem kell amerikainak lennünk, hogy ezt játsszuk és élvezzük is. Lehet, hogy tévedek, de én így látom a dolgokat.
Leo Tamaki:
Hol húzza meg a határát annak, hogy mi az Aikido?
Yamada Yoshimitsu: Hmm… Ez egy nagyon nehéz kérés. Mi a helyes? Mi a rossz? Vegyük például a judót: az ippon seoi nage technikát nagyjából mindenki ugyanúgy csinálja, akárki is hajtja végre. De vegyük az irimi nagét az Aikidóból, mindenki a maga módján csinálja. Ezért nagyon nehéz ez a kérdés.
A testfelépítésed, a személyiséged, minden szerepet játszik ebben. Ez az egyik oka, hogy nem korlátozhatjuk az Aikidót, és mondhatjuk azt, hogy: „Ez Aikido. / Ez nem az.” Senkinek sincs joga a másikat megítélni, és azt mondani neki, hogy amit csinál, az nem Aikido. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy – eltekintve az Alapítótól –, ezt senki sem tudja, és amit csinálunk, az csak az utánzása, értelmezése annak, amit ő csinált. Ami engem illet, ő az egyetlen, aki jogosult lett volna megítélni, de ő nem foglalkozott azzal, hogy határokat szabjon. Nem ítélkezett.
Lehetnek fenntartásaink valakinek a szintjét illetően, vagy hogy nem díjazzuk a munkáját. Mondhatjuk, hogy „nekem nem tetszik ez a stílus”, vagy hogy „én inkább máshogy csinálom”. Mindenkinek adott ez a szabadsága. De azt nem mondhatjuk, hogy „ez nem Aikido”.
Az egyik probléma az, hogy sok tanár azt mondja a tanítványainak, hogy „nem menj ide”, „ne menj oda”, „maradj itt”, „maradj velem, ha az igazi Aikidót szeretnéd megtanulni”. Ez nagyon rossz. Ehelyett meg kell hagynunk a tanítványok szabadságát. Ha valakit nem érdekel, ahogy dolgozol, hiába próbálod bezárni.
Azt mondják, annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy az Aikido kifejezésmódja nagyon személyes és egyéni, hogy közös alapjai vannak. Mindenkinek megvan a saját személyisége és korlátai, és ennek megfelelően fogja a maga módján megvalósítani az Aikidót. De ha egy tanítvány túllép bizonyos határokat, az a kötelességem, hogy beszéljek vele. Az én munkám hasonló egy karmesteréhez, és egy edzés olyan, mint egy zenemű; nem hagyhatom, hogy bárki is eltérjen a dallamtól. Ez az én munkám és az én felelősségem.
Leo Tamaki:
Lenyűgöz az a számos régi tanítvány. aki továbbra is hű Önhöz.
Yamada Yoshimitsu: Nagyon büszke vagyok rájuk. Úgy gondolom, hogy átlagosan több tanítvány marad velem, mint a legtöbb más dojóban. Nem tudom a pontos okát, valószínűleg köze van a személyiségemhez.
Nem szeretem, amikor a tanítványok másolnak engem, sőt kifejezetten utálom. Az embernek nem kellene arra törekednie, hogy saját klónokat neveljen. Természetesen megtanulták tőlem az alapokat, de ettől kezdve a saját felelősségük, hogy kifejezzék magukat. Úgy gondolom, hogy az én titkom abban rejlik, hogy hagyom, hogy az emberek szabadok legyenek; és különben is, ez a New York-i mentalitás! Ez az, amit szeretek New Yorkban.
Leo Tamaki:
Sokan közülük tanítanak is, itt vagy máshol.
Yamada Yoshimitsu: Igen. Mindegyikük más, és ez nem zavar engem. Az edzések alatt azt akarom, hogy mindenki gyakoroljon a másikkal, a fokozatától függetlenül; aki viszont tanít, az a főnök.
Van egy nagyon régi tanítványom, Harvey Konigsberg, aki 72 éves. Van saját dojója, de ő más emberek dojójában is gyakorol. Ez egy tökéletes példa. A többi aikidoka látja ezt, és természetesen hajlamos lesz ugyanezt tenni. Szóval én nem mondom meg a tanítványoknak, hogy mit kell tenniük, mert olyan szerencsés vagyok, hogy nagyon jó példaképek állnak előttük.
Az utolsó, harmadik részben a stílusok hasonlóságáról és külöbségéről, a fokozatokról és a japánon kívüli oktatás sajátosságairól beszél Yamada mester.
Angolból fordította:
Kárpáti Gábor Csaba
Forrás: aikido.hu
Comments
comments
