Yamada Yoshimitsu: Az Aikido egyedülálló budo

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy Tamura és Sugano mesterek halála óta eléggé elfoglalt lett.

Yamada Yoshimitsu: Valóban elég elfoglalt lettem. Az amerikai kontinensre összpontosítok, de a közelmúltban gyakran el kellett látogatnom Európába, nem csak tanítani, hanem politikai okokból is sajnos. Ezek további felelősséget jelentenek, amire nem volt szükségem, különösen Franciaországban, ahol minden annyira bonyolult! (nevet)

Beleegyeztem, hogy segítek Sugano és Tamura sensei emlékére való tekintettel, de nincs személyes érdekeltségem az ügyben. Nem azért jövök Európába, hogy támogassak egy adott szervezet; a csoportok közötti harcok engem nem érdekelnek. Ahogy ezekben a témákban a  panaszok is nagyon kellemetlenül érintenek, de pont ez történik. Nem fogadom el, hogy megmondják nekem, hogy mit kellene, vagy mit nem kellene tennem, mert szabad vagyok!

Leo Tamaki: Mikor jött először az USA-ba?

Yamada Yoshimitsu: Ugyanakkor hagytam el Japánt, mint Tamura, 1964-ben.

Leo Tamaki: Milyen volt a helyzet abban az időben?

Yamada Yoshimitsu: A keleti parton nem volt valódi szervezet. A nyugati oldal egy kicsit más volt, mert Tohei sensei Hawaiin volt. Judósok és a karatésok gyűltek össze, hogy Aikidót tanuljanak, és némelyikük már volt Japánban.

New Yorkba akartam menni, de abban az időben senkinek sem volt pénze. Ki kellett cselezni apámat: azt mondtam neki, hogy a Columbia Egyetemre akarok menni. Ő beleegyezett, hogy fizet, és így jöttem ide.

Azonnal megkeresett néhány szövetség. Csábító volt, mert éhes voltam, de egyben független is. Végül azt mondtam nekik, hogy inkább szegény vagyok, de független. Úgy gondolom, hogy jó választás elé állítottam a tanítványaimat.

Leo Tamaki: Az Aikikai nem küldte Önt?

Yamada Yoshimitsu: Mindenki azt mondja, hogy „engem O-Sensei küldött”, de ez nem igaz (nevet). Természetesen kértünk engedélyt, mert abban az időben kezdtünk fizetést kapni, ezért el voltunk kötelezve az Aikikai iránt. Nem lett volna helyes egyszerűen csak elbúcsúzni, de az igazság az, hogy mindannyian külföldre akartunk menni!

Leo Tamaki: Mi volt a legnehezebb, amikor az Egyesült Államokba érkezett?

Yamada Yoshimitsu: Technikailag az, hogy megtanítsam az ukét együttműködni a tanulási folyamat alatt! Nagyon nehéz volt, annak ellenére, hogy nem lepett meg ez a mentalitás, mert sok amerikaival találkoztam a katonai bázisokon, ahol Japánban tanítottam.

Az is tény, hogy ez egy új tan. Az emberek olvastak róla, egy egész mitológiát építettek O-Sensei hőstettei köré, és bizonyos értelemben sokkal nehezebbé tették a dolgokat, mert nagyon különleges elvárásaik voltak. Saját képet alakítottak ki arról, hogy mi az Aikido.

Leo Tamaki: Önnek vannak uchi-deshi-jei a New York Aikikai-ban, ez hogy működik?

Yamada Yoshimitsu: Nagyon egyszerű vagyok, az ajtóm korlátozás nélkül nyitva áll, nincs minimum fokozat és addig maradnak, ameddig akarnak. Átlagosan hatan, heten vannak, és az ottlétük ideje változó. A külföldieknek általában három–hat hónapra van vízumuk. Hacsak nem követnek el valami szörnyű bűncselekményt, velem könnyű kijönni, ezért akarnak itt maradni (nevet). Valószínűleg már több mint ezer uchi-deshi tartózkodott itt.

Leo Tamaki: Mikor kezdte el ezt a rendszert?

Yamada Yoshimitsu: Amint megnyitottam a dojót. Mikor megérkeztem, nem volt lakóhelyem, így a dojo öltözőjében aludtam, de már akkor volt egy fiatal srác, aki szintén ott lakott.

Leo Tamaki: Mit gondol a shuhari* rendszerről?
[* A harcművészetekben egy képzési rendszer, ami 3 lépcsőn keresztül vezet a mesterré váláshoz – KGCs]

Yamada Yoshimitsu: Az első ember, akit hallottam erről beszélni, Okumura sensei volt. Ez egy jó rendszer, nincs semmi baj vele. Minden időszak különböző ideig tart a különböző embereknek, ez a kapacitásuktól és az energiabefektetésüktől függ.

Leo Tamaki: Ön szerint mi a különbség a budo, a bujutsu és a kakutogi* között?
[* Küzdősport, amiben karate, ju-jutsu, judo és MMA elemek ötvöződnek – KGCs]

Yamada Yoshimitsu: Néha azon gondolkodom, hogy manapság melyik kategóriába tartozik az Aikido. Volt nemrég egy úgynevezett harci játékok rendezvény. Határozottan ellene voltam,  hogy a Nemzetközi Aikido Szövetség (IAF) részt vegyen ezen. Nálam ez nem is lehet téma, mert nyilvánvaló, hogy ez nem az, amit O-Sensei akart. Ez nem az, amit átadott nekünk.

Szeretem a judót, tiszteletben tartom a fizikai küzdelmet, de nem vagyunk ugyanabban a kategóriában. Ezt persze aztán azzal tudjuk igazolni, hogy nincsenek versenyek az Aikidóban, csak bemutatók. Számomra ez még rosszabb, mert eltolja a hangsúlyt a látvány felé. Vannak, akik már most is bekötött szemmel bemutatóznak! Milyen messzire fogunk elmenni abbéli vágyunkban, hogy lenyűgözzünk másokat? Elmegyünk az érintés nélküli erő-átvitelig? A valóságban ezek az emberek már versenyeznek egymással. Még rosszabb, hogy ezt gyáván teszik, tudni akarják, hogy ki a legjobb, de anélkül, hogy vállalnák a harc kockázatát.

Ha igazán bemutatózni akarsz, szervezz egy ilyen eseményt, de miért társulsz egy küzdősportoknak való összejövetelhez? Ez sérti a tant, és a közönség szemében az Aikido gyakorlóit lányosnak mutatja. Az Aikido a személyiség fejlesztésének egyik útja, és nem arra készült, hogy felvágjunk vele.

Leo Tamaki: A versenyek többé-kevésbé nyíltan elismert bevezetése miatt aggódik?

Yamada Yoshimitsu: Igen, aggódom a jövő miatt. Kezdetben azok az emberek, akik lehetővé tették az Aikido fejlődését, judósok, karatésok voltak. Belefáradtak a versenyekbe, és ez a nem-versenyző oldal vonzotta őket az Aikidóhoz. Ez újdonságnak számított, és nagy volt a hatása. Manapság a kezdők nem mindig rendelkeznek ezzel a gondolkodásmóddal, amivel az úttörők rendelkeztek…

Van még egy másik probléma. Néhány országban a kormány anyagilag is támogatja az Aikidót. Mi történne, ha azt kezdenék kérni, hogy hozzanak létre egy nemzeti válogatottat, mint pl. a fociban? Mi lenne, ha visszatérnének egy harci versenyről, és megkérdeznék őket: „Győztetek? Hol vannak a kupák? Ha legközelebb nem győztesen jöttök vissza, nem fogunk többé támogatni titeket.”

Leo Tamaki: Idővel, ahogy a közvetlen tanítványai elhagynak minket, egyre kevesebb hang visszhangozza O-Sensei szavait.

Yamada Yoshimitsu: Ez az egyik ok, amiért sajnos nem látom fényesnek az Aikido jövőjét, és ezt nagyon sajnálom. Valószínűleg tovább fog növekedni mennyiségileg, de a szellemisége drámaian meg fog változni.

A gond az, hogy nem mondhatjuk egyértelműen: „Ez Aikido”, sem technikailag, sem pedig a szellemiségét tekintve. Ez a szabadság egyszerre jelenti az Aikido erejét és gyengeségét.

Leo Tamaki: Beszélne a fokozatokról?

Yamada Yoshimitsu: A fokozatok az Aikido másik problémája. Szerintem nem kellett volna bevezetni a tanok közé. Ez volt O-Sensei gondolata is, de anyagi okok miatt a rendszer fel lett állítva. Fekete öv, miért is ne, hiszen ez egyfajta eredményt ad – de nem az, hogy hanyadik. A fekete öv az fekete öv. A többieket ítéljék meg a tanítványok. Valószínűleg tévedek, de nem szeretem ezeket a történeteket a fokozatokról, ezek túl gyakran rejtett versenyeket takarnak.

Mindenki tudja, hogy ellentmondás van a vizsgarendszer és az Aikido között. Különben is, nagyon nehéz értékelni az Aikidóban. Ugyanannak az embernek az értékelése a te ítéleted és az én ítéletem szerint nem lesz ugyanaz; különböző lesz a nézőpontunk. Ez a rés már megvan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Ismétlem, ez az Aikido – mind jó, mind rossz – természetének köszönhető. Az Aikido egyedülálló budo, emiatt nem úgy működik, mint a többi budo, különösen a fokozatok tekintetében; arról nem is beszélve, hogy az Aikidóban az  emberek túl gyorsan érik el a fokozatokat. Úgy gondolom, hogy az embernek meg kellene szenvednie érte egy kicsit (nevet).

Leo Tamaki: Mit jelent a shihan cím?

Yamada Yoshimitsu: Ez egy ostoba rendszer. Japánban az ember a tanárát hívja shihannak, függetlenül a rangjától. A shihan az egy foglalkozás, egy munka, nem fokozatbeli különbség. Az emberek félreértik, hogy mit jelent. Ez nem egy cím! Ez a sensei megnevezésének egy sokkal hivatalosabb formája. Például, ha valaki egy hivatalos nyomtatvány tölt ki, nem írja a munkájához, hogy „Aikido sensei”, hanem azt írja, hogy shihan. Ez nem több ennél.

A japánok kényelmetlenül érzik magukat az általuk bevezetett rendszer miatt, és tudják, hogy hibáztak. Sok fejfájást okoz nekik, és nekem is! (nevet)

Manapság mindenki erre a státuszra törekszik, mintha ez egy cím lenne. De ahogy a fokozatoknál, itt is mindenki egy kicsit másképp adja magát, hogy megkapja ezt az elismerést, mert nincsenek szabványok. Ma gyakran kerülünk olyan helyzetekbe, ahol ilyen panaszokkal találkozunk: „Ez a fickó miért shihan, és én miért nem vagyok az? Ugyanaz a fokozatom [ugyanannyi danos], és ugyanolyan régóta edzek, mint ő.” Ezek ostoba konfliktusok, melyek a rendszer miatt alakulnak ki. Miért van rá szükség? Ha az emberek senseinek hívnak, az ugyanolyan jó; nem érdekel, hogy shihannak hívnak vagy sem.

Leo Tamaki: De a japánok automatikusan megkapják a shihan címet, nem?

Yamada Yoshimitsu: Ez az egyik dolog, amit nem szeretek. Valójában ezért is kezdtem kiadni shihan címeket külföldieknek, mert nem értették, miért van ez fenntartva a japánoknak.

Az Aikikaiban sok buta dolgot csinálnak, rendszeresen találnak ki címeket. A fiataloknak pl. kitalálták a shidobu shihan címet. Tamura senseinek és nekem egy kicsit más a címem, azt hiszem (nevet). Ezek nevetséges dolgok.

Tavaly egy francia csoport adott nekem egy listát, amin úgy 20 ember neve volt, de az Aikikai csak hármat választott ki közülük. Szóval azt mondtam: „Nem mehetek vissza, és magyarázhatom el nekik, hogy csak hárman kapták meg ezt a címet. Felejtsétek el, és adjátok vissza a listát.” Visszamentem, elmagyaráztam a helyzetet, és azt mondtam nekik, hogy tárgyaljanak maguk, én kiszállok ebből. Hogy választotta ki az Aikikai ezt a három embert úgy, hogy nem is ismerte őket? Milyen kritériumok alapján? Az egyetlen, aki ismerte őket, a saját mesterük volt.

Sőt, néhány régebbi aikidoka nem is szerepelt ebben a csoportban a 20 név között, mert rossz kapcsolatban voltak a hivatalos emberekkel. Ez nem az én gondom, de ez nem volt fair. És amikor megkaptam a címet egy ilyen öreg aikidokának, a csoport dühös lett rám. Azt mondtam: „De miért nem szerepelt a neve a listán? Ez nem fair, és amennyire tudom, ő az egyik legrégebbi köztetek.” Mindez politika, ez szörnyű.

Azt mondtam ennek az idősebb aikidokának: „Tudod, hogy nem szívesen látnak téged ebben a szövetségben, és te is gyakran panaszkodsz rájuk. Miért nem hagyod ott őket?” Az emberek a biztosításról és hasonló dolgokról beszélnek nekem, de ezek csak kifogások. Nem akarom összekeverni ezeket a történeteket, de sokan elhagyják a szövetségeket.

Segíteni akarok a csoportoknak Tamura és Sugano sensei emléke miatt, de másfelől sok barátom is van, akik nem tartoznak ezekhez a csoportokhoz. Mit kellene tennem? Jövő héten meg kell, hogy látogassak egy társaságot, amely kifogásolja, hogy valakit előléptettek, de nem én voltam, aki előléptette őt (nevet)! Ezek belső problémák, amikben én nem akarok részt venni.

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy Tamura sensei nem akarta elrendezni ezeket, mielőtt elhunyt.

Yamada Yoshimitsu: Ez bonyolult. Azt hiszem, őt ez nem érdekelte. Ő volt a legjobb barátom, és a legjobb a sempai-aim között. De mindannyian emberek vagyunk. Ő soha nem akart annyira belekeveredni ezekbe, mint én a saját csoportom esetében. Sokszor tanúja voltam olyan jeleneteknek, ahol nem volt hajlandó belefolyni ezekbe az ügyekbe. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem rendezi a dolgot, mire azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, mert eddig akármit is mondott, végül mindig harc lett belőle, akkor hát minek idegesítse magát. Ez tetszett nekem, milyen nagyszerű elv (nevet), teljesen tiszta.

Leo Tamaki: Mit gondol az Aikikai rendszerről és a jövőjéről?

Yamada Yoshimitsu: (suttogva) Erről ne kérdezz…

A problémák elkerülhetetlenek, ahogy egy szervezet növekszik, de még mindig sok a megoldatlan ügy.

Az Aikikai próbál mindent a jelentések, hallomások alapján uralni, amelyek nem minden esetben származnak a megfelelő emberektől. Például, az én tanítványaim boldogok itt, és nem fordulnak az Aikikaihoz panaszkodni, vagy dolgokat kérni. Azok az emberek, akik kapcsolatban állnak velük, általában azok, akik akarnak valamit, vagy néha a neheztelésüket akarják kifejezni. Elfogult információk alapján hozott döntések nem lehetnek jó döntések. De honnan is tudnának a a külföldi problémákról, míg ők Japánban vannak? Sok az ellentmondás, a következetlenség és az igazságtalanság. Ahogy a fokozatokat odaítélik, a shihan rendszer, az Aikikai elismertségek – mindezek a dolgok nem jók, és számos problémát okoznak.

Vegyük például az Aikikai általi elismertséget. A végén gyakran azok okozzák a problémát, akik ezt megszerezték, mert úgy gondolják, hogy egyedül ők jogosultak arra, hogy gyakorolják az Aikidót.

Én küzdök az ilyen dolgok ellen, de a helyzetem mindig dilemmák elé állít, mivel az Aikikai képviselője, és egyben az Amerikai Szövetség [USAF] elnöke is vagyok; azonban mindig igyekszem a dolgokat az aikidokák érdeke szerint intézni. Mindez kettészakít.

Leo Tamaki: Ön hogy gondolja, szükség van a szervezetekre?

Yamada Yoshimitsu: Csoportokra természetesen szükség van. De azokat, amelyek már léteznek, megfelelően irányítják? A megfelelő emberek működtetik? Ezek a kérdések.

Az összes csoport közül, amellyel foglalkozom Franciaországban, az Egyesült Államokban vagy bárhol máshol, nagyon keveset látok, ami valóban megfelelően működik. A problémák nem a tagoktól erednek, hanem a vezetőktől, akik eszközként használják az aikidokákat saját konfliktusaik és érdekeik szerint. Sok vezető ambiciózus, hataloméhes és általában nagyon boldogtalan ember a magánéletben. Az Aikido azért kell nekik, hogy hízelegjen az egójuknak. A magabiztosság hiányát az Aikidóval kompenzálják. Sajnos sokan, akik tanárként mutatják be magukat, szintúgy. Ez egy valós probléma. Számos előnye lenne, ha „férfiasabb” és pozitívabb lelkiállapottal rendelkeznének.

Leo Tamaki: Hogyan határozná meg az Aikit?

Yamada Yoshimitsu: Számomra az Aiki nem valami látható, úgy tekintem, mint egy egységet. Amikor elérjük az üresség állapotát, ahogy azt a zenben is keresik, eggyé válunk a természettel és a világegyetemmel.

Azt hiszem, még nem vagyok elég érett, de legalább megpróbálom (nevet). Igyekszem elérni ugyanazt a mentalis állapotot, mint O-Sensei, az egységet a végtelenül hatalmassal, eljutni arra a pontra, ahol a kis dolgoknak már nincs ránk többé hatása. Remélem, hogy végül elérjük ezt a lelkiállapotot.

Leo Tamaki: Mit jelent Önnek a „ki”?

Yamada Yoshimitsu: Nekem a ki nem valami olyan, ami csak a tatamin történik; a ki a mindennapi élet minden pillanatában jelen van. Ez egy láthatatlan energia, amiben hiszek, valami, ami lehetővé teszi, hogy cselekedjünk, gondolkodjunk és pozitívan együttműködjünk a többi emberrel és a társadalommal.

Ez nem olyasmi, ami csak a harcművészek részére van fenntartva. Néha azt mondjuk valakiről, hogy sok ki-je vagy erős ki-je van. Ez egy olyan dolog, amit a sikeresek emberek körül érzékelünk; egyfajta pozitív aura. Ez egy állandó állapot, bármit is teszel az életed bármely pillanatában.

Kezdetben az Aikido rendkívül népszerű volt a hippik körében, akik csak a ki erejéről szerettek volna hallani. Ezért jöttek ide, de nem edzettek! Egy nap kokyu dosát gyakoroltunk, és az egyik tanítvány mozdulatlanul állt, egyfajta intenzív koncentrációt folytatott. Egy idő után megveregettem a vállát, és megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt válaszolta: „Sensei, ne zavarjon, épp most terjesztem ki a ki-met.” Akkoriban ez volt a mentalitás; csak a ki-ben vettek részt. Azt szoktam mondani nekik, amit Tohei sensei is mondott: „Az erős ki-hez erős testre van szükség”.

Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani, nem vagyok túlságosan spirituális ember. Követnem kellett volna Nakamura sensei előadásait, akkor valószínűleg mélyebben érteném. Nem vagyok egy titokzatos ember, megpróbálok gyakorolni és továbbadni valamit, ami jó a testnek és az elmének, valamit, ami a mindennapi életben gyökerezik.

A zen meditáció jó. Gyakorolni lehet mélyen a hegyekben, ahol semmi sem zavar bennünket, de a legjobb hely a meditációra egy forgalmas utca, ott van rá szükséged. Egyszer egy templomban voltam, és egy beszélgetés közben azt mondtam, hogy könnyű akkor meditálni, amikor az ember egyedül van a világon, de az már egy másik történet, amikor egy forgalmas utca közepén meditálunk New Yorkban. Az emberek mérgesek lettek, de pont az ilyen helyen van a legnagyobb szükség a relaxációra és az elkülönülésre (nevet). Mindig kössük a dolgokat a valósághoz úgy, hogy az pozitívan befolyásolja mindennapi életünket.

Leo Tamaki: Hogyan határozná meg a musubit?

Yamada Yoshimitsu: Ez egy nagyon sokrétű kifejezés, ami különböző szinteken értelmezhető. Amikor megpróbáljuk megmagyarázni a japán szavakat, az a nehéz benne, hogy sok szónak széleskörű értelme van. Van egy érzésed a szó teljes jelentését illetően, de amikor lefordítod, ez csak egy töredékét adja vissza az alapideának. Egyszerűen nehéz lefordítani bizonyos fogalmakat, körülírjuk, és tíz szó kell ahhoz, hogy megmagyarázzunk egyetlen egyet.

Ez most különösen igaz, mivel O-Sensei nagyon vallásos volt, és ha nem rendelkezel ugyanazzal a teológiai tudással, ami neki volt, nehéz megtudni, hogy ugyanazt a jelentést tulajdonítod-e a szavaknak, mint amit ő.

A musubi a zenhez kapcsolódik. A kifejezés azt jelenti, hogy „összekötni”, ez is egyfajta egységre utal. Az Aikido nekem annak a fogalma, amikor a test és az elme egyesül. A musubi kifejezés néha fizikai tettel magyarázható, de nekem pl. a musubi nem több egy kézfogásnál. Az emberek túl gyakran túlságosan is képekben, drámaian goldolkoznak a dolgokról, mintha az egy rajzfilm lenne. De mindezek a japán filozófiai fogalmak a láthatatlanra vonatkoznak.

Leo Tamaki: Van valami, amit még hozzátenne, Sensei?

Yamada Yoshimitsu: Sok negatív dologról beszéltünk, de mélyen legbelül még mindig úgy gondolom, hogy az Aikido egy csodálatos művészet. Remélem, hogy az aikidokák pozitívabbak lesznek, és hogy az Aikido segít nekik, hogy szabadabbá és erősebbé váljanak. 

Az interjút Leo Tamaki készítette – forrás: www.guillaumeerard.com/aikido/interviews/interview-with-yamada-yoshimitsu-the-free-man

Angolból fordította: Kárpáti Gábor Csaba
Forrás: aikido.hu