Kamaszkoromban, a ’70-es, ’80-as évek fordulóján harcművészetet tanulni egyenlő volt az istenkirálysággal. Már lazult a pártállami diktatúra szorítása, szabadon áramlottak be a nyugati kultúra termékei, még ha nem is lehetett szabadon hozzájuk férni. Számunkra ez elsősorban a zs-kategóriás kung-fu és szamuráj filmeket, akciófilmeket jelentette. Leginkább ezekből vettük a technikáinkat, az edzésmódszereinket és a harcművészettel kapcsolatos elképzeléseinket.
A harcművészet egyfajta rést jelentett a pártállam ideológiai nagy falán. A harcművészet más kultúrát, más szemléletet, más filozófiát hordozott – és a mindent lefedő vulgármarxizmushoz képest alternatívát adott, sőt olyan ezoterikus mélységekkel, illetve többlettel kecsegtetett, ami teljességgel szemben állt az uralkodó ideológiával. A harcművészeteknek volt egy határozottan ellenzéki jellege. Hab a tortán, hogy semmit se fogtunk fel a távol-keleti társadalmak értékrendjéből: az egyén kiteljesedésének és önmegvalósításának eszközét láttuk a harcművészetben.
Minden adott volt, hogy a harcművészet meghódítsa a béketábor legvidámabb barakkját: a szűk, kínálati piac, az egzotikum (ami ebben az esetben egy több ezer éves kulturális hátteret is jelentett), a hivatalostól eltérő világnézet egy ideológia-vezérelt társadalomban, a félig-meddig tiltott, de valójában inkább tűrt gyümölcs zamata, illetve az, hogy nemigen dúskáltunk a szabadon választható szabadidős tevékenységekben. Ráadásul a harcművészet ekkor tarolta le a nyugati világot, azaz még a vasfüggöny résein átkukucskálva is végtelenül trendinek számított.
Ha az ember belépett egy dojóba, a létező szocializmustól teljesen eltérő világba csöppent – és aki élt azokban az időkben, pontosan tudja, milyen értéke volt minden olyan helynek, ahol azt játszattuk, hogy néhány órára kiszakadunk a pártállami diktatúra mindent lefedő világából. Tovább növelte a harcművészetek vonzerejét, hogy kevés volt a képzett oktató, és a hiánygazdaságban a nehezen megszerezhető dolgok felértékelődnek.
Kétségkívül ez volt a nagy létszámú dojók, az elhivatott gyakorlók, az (alternatíva híján) erős szövetségek, egyszóval a magyar harcművészet sokszor visszasírt aranykora. Az is igaz, hogy a harcművészet az egész világon válságban van: nem csak nálunk, nem csak a nyugati világban, hanem a harcművészetek őshazájában, Délkelet-Ázsiában is. Ennek okaival részletesebben foglalkoztam a könyvemben, most nem ismételném magamat.
Az a kérdés, hogy a siránkozáson, a versenytársak kiszorítására irányuló törekvéseken, a piaci pozíciók bebetonozását célzó adminisztratív intézkedéseken és az állami pénzekért való kuncsorgáson kívül van-e bármilyen lehetséges eszközünk, elképzelésünk, tervünk arra, hogy nagy tömegek számára vonzóvá tegyük a harcművészeteket, azaz visszatérhet-e a harcművészet aranykora? A következő posztban erre keresem a választ.
(Folyt. köv.)
Szabados Tamás 4. dan ninjutsu
A szerző könyve megrendelhető: http://fightermagazin.hu/modern-harcmuveszet-az-iskolai-oktatasban/
A képek lelőhelye: http://www.garyokakudojo.eu/karate-ujsag-1980)
http://www.karate.hu/kepgaleria/A-magyar-karate-hoskora-a-70-es-80-as-evek#prettyPhoto)
