“Itt vagyok Ordoszban, őseink, a szkíták, a hunok földjén közel kétezer lovassal, hátborzongató érzés” – Kassai Lajos beszámolója.
A kora reggeli órákban kezdtük a gyakorlást. Az orrunkig se láttunk a ködben, de ez volt az ára annak, hogy a bemutató helyszínén próbálhassuk ki a lovainkat. A tejfölszerű párából egyre erősödő dübörgés hallatszott. Majd lavinaként ránk zúduló mongol lovak és lovasaik robbantak át a köd áthatolhatatlannak hitt falán. A szilaj, apró termetű mongol lovakon brutális emberek. Jelenlétünk számukra is meglepetést okozott, minden erejüket összeszedve próbálták őrült iramban vágtató lovaik irányát vagy sebességét megváltoztatni. Annak ellenére, hogy a zablával fülükig hasították lovaik száját és kis híján letépték fejüket, erőfeszítésük teljesen hiábavalónak bizonyult, és ahogy megjelentek, el is tűntek. A jóistennek köszönhettük, hogy nem ütköztünk össze. A jelenetben volt valami valószerűtlen, valami álomszerű és ezt az érzést nagymértékben fokozta, hogy a ködből előbuggyanó lovasok cilindert és frakkot viseltek. Ez az öltözék a szilaj lovaikon vágtató őslakosokon enyhén szólva is bizarr látványt nyújtott. Egyszerre oszlatták el a ködöt és az általunk szilárdnak hitt ízlés határait. A szikrázó napsütés ezernyolcszáz lovas sziluettjét rajzolta ki a láthatár peremén. Mikor csodálkozásomat fejeztem ki a vendéglátómnak, azt mondta, legutóbb kétezren voltak, de most nem tudott mindenki eljönni.
Itt vagyok Ordoszban, őseink, a szkíták, a hunok földjén közel kétezer lovassal, hátborzongató érzés.
A mongolok csak azért utaztak ide a szélrózsa minden irányából több száz kilométert megtéve, hogy egyetlen egy alkalommal közösen felvonuljanak. Aztán ahogy jöttek, el is mentek, hatalmas mennyiségű szemetet maguk után hagyva. A felnyergelt lovaikat nyitott platós teherautókra rakták, annyit, amennyi csak fölfért egyre. Látva az előkészületeket, az sem lepne meg, ha hazaérve egyszerűen csak lebillentenék őket.
Egyik este vacsorameghívást kaptam egy mongol törzs vezetőjétől. Néhány kilométert utaztunk a várostól, mikor autónk megállt az étterem előtt. Belépve a helyiségbe, egy füstös, lerobbant kocsmában találtam magam. A vendégek pedig olyan téglagyári segédmunkásoknak tűntek, akik ma kapták meg a fizetést és betértek, hogy lerészegedjenek. Egyszerre szívták a cigarettát, ettek és ittak. A leves teának és tejnek a keveréke volt, és hogy fenntartsák az ittlétem alatt állandósult émelygést, egy kis mócsingos húst is dobtak a löttybe. Miután hullára ettük és hülyére ittuk magunkat, visszavittek a városba. Négyen zsúfolódtunk a kis személyautó hátsó ülésen és próbáltuk egymásból térdel vállal és könyökkel kipasszírozni a rizspálinkában úszó hét éves kecske földi maradványait. Miközben kanyarogtunk és zötykölődtünk a hazafelé vezető úton, úgy éreztem, elérkeztem teljesítőképességem végső határához, és ezen a drámai ponton az autó minden utasa rágyújtott.
Mikor kiszálltam a szálloda parkolójában, megváltásnak éreztem. Az autó többi utasa viszont visszaindult. Kérdésemre, hogy miért nem maradnak itt, az volt a válasz, hogy ők csak a vendégnek kijáró tisztelet miatt utaztak velem és már mennek is vissza. Egy órát szorongtunk a tisztelet jegyében. Na, ezzel a mondattal került fel az i-betűre a pont, ha fizikailag nem is, de lelkileg kicsúszott lábam alól a talaj. De rendben is van ez így, hiszen azon a talajon, amin egy európai ember áll, csak egy ilyen cinikus hangvételű írás sarjadhat, ami enyhén szólva is csak foghíjasan tartalmaz valóságszerű képet egy idegen kultúráról.
Akkor most menjünk vissza abba a füstös kocsmába a téglagyári segédmunkásoknak látszó emberek közé! Először is nagy tisztelettel és szeretettel fogadtak. A beszélgetés során vendéglátómról kiderült, hogy állatorvos, van egy kiváló ménese és az ő lovai a legeredményesebbek a távlovaglásban. Az asztalnál velem szemben ülő idős férfiről kiderült, hogy a Kínai hadsereg fő-állatorvosa volt, és lázasan mesélte hogyan ötvözte az ősi kínai gyógyászatot az európaival praxisa során. A mellettem ülő úr egy több száz évre visszanyúló köztiszteletben álló orvosi család sarja. Orvosi szakmája mellett lovaglással és solymászattal foglalkozik. Lassan kiderült, hogy a kocsma minden vendége elhivatott lovas és több ló van a tulajdonukban, mint nálunk egy megyében.
Az ősi időkben a mongoloknál íratlan szabály volt a vendég ellátása. Életben maradásuk záloga volt ez, hiszen olyan nagy távolságokra laktak egymástól, hogy csak így tudtak utazni. Étel és szállás mindenkinek járt, de a házigazda csak úgy tudta nyugodtan álomra hajtani a fejét, ha ismeretlen vendégét leitatta. Ez volt a túlélés garanciája, hiszen nem lehetett biztos benne, hogy nem akarja kirabolni, esetleg megölni. Ez az egyszerű védekezés a bűncselekménnyel szemben gyakorlattá vált, majd a kultúrájuk részévé.
A mongolok pedig őrzik kultúrájukat! Ordosz lenyűgözött monumentális lovas szobraival, széles sugárútjaival, hatalmas és ízléses középületeivel, szellős parkjaival. Egy élhető kétmilliós város, melyet bármelyik európai ország megirigyelhetne.
Amit nem lehet felülmúlni, az a kínai vendégszeretet. Vendéglátóm, akivel csak ritkán találkoztam utam során, mindent megtett annak érdekében, hogy otthonosan érezzük magunkat, szeretete árnyékként kísért. Ez a kiváló ember célul tűzte, hogy otthont teremtsen a magyar kultúrának hazájában. Lovakat vásárolt Magyarországról és szakembereket keres lovas parkja megvalósításához. Ami biztos, a lovasíjászat visszakerült őshazájába és olyan gyökeret vert, amit már nem lehet kitépni.
Kassai Lajos
Comments
comments
