A legtöbb hazai harcművészet versenyzési lehetőséget biztosít gyakorlóinak. A szabályrendszereken belül valós ellenfél elleni küzdelem, vagy formagyakorlat adja a választási lehetőséget. A versenyek esetében a kezdőkben mindig van lámpaláz, hiszen sok ismeretlen előtt kell bizonyítani, sok meglepetést okozható ellenfelekkel szemben. A legtöbb stílus esetében már vannak gyakorló gyerekversenyek, könnyített szabályokkal, szinte játékosan bevezetve a tanítványokat a későbbi komolyabb kihívásokat jelentő küzdelmekbe.
Még ezek során is látható, hogy egy-egy erősebb találat, elvesztett küzdelem milyen lelki fájdalmat okoz, sokszor sírás a vége a harcnak. Vajon emögött – csalódás – kinek az elvárása van jelen? A gyerek hisz annyira magában, hogy csalódik a veszteség miatt, vagy a szülők, edzők által beplántált elvárás okozhatja a kétségbeesést? A valós életben egyre inkább a teljesítményre és maximális elvárásokra helyeződik a hangsúly. Érdekes egyébként, hogy ez csak mostanában kezd megfogalmazódni… A versenyek kihívásai erre tökéletes felkészülést adnak, nem csoda, hogy a sportolók sokkal magasabb szinten teljesítenek munkahelyeiken.
A felkészítés során egy edzőnek nem csak a győzelemre, hanem a tisztes helytállás ellenére történt veszteségre is érdemes előrevetítést adni. Természetesen a győzelem a cél, de az egy-egy versenyen elszenvedett vereség pontosíthatja a felkészülést, mivel a hibákra mutat rá.
A küzdelem előtti félelem sokszor bénító, rengeteget képes levenni az erőből! A lámpaláz kihat úgy, hogy lassítja az izmokat, tompítja a reflexeket, görcsössé teszi a mozgást. Sokakkal beszéltem, akik arról számoltak be, hogy tökéletesnek hitt és időzített felkészülésük ellenére a küzdelem első perce után halálos fáradtságot éreztek, szinte csak védekezni tudtak! Az önbizalom meg volt, de hiányzott az a versenyrutin, amelyik elfedi a félelmet, lámpalázat, és képes a tudatos szinten maradni! Ezért a pszichés felkészítés jelentőségét is feltétlenül hangsúlyozni kell a tanítványok felé, hogy a csalódás elkerülhető legyen.
Az is az első versenyek meglepetése, főleg a full-contact küzdelmek esetében, hogy a zsákon, pajzson, gyakorló ellenfélen végrehajtott ütéseket, rúgásokat halálos erejűnek érezzük, de a valós ellenfél a huszadik után is kőkeményen jön előre. Ez az érzet is kérdőjeleket ébreszt, és csökkenteni képes az ütőerőt. Egyértelműen tisztában kell azzal lenni, hogy az ellenfél is felkészült, hiszen azért áll fel a tatamira, és a versenyhangulat néha a fájdalom elviselését is magasabb szintre emeli.
A fájdalomnak vannak szintjei, ami az elviselhetőség meglepően széles határáig tolódik a küzdelemben. Azonban van egy szint, ahol az izom, idegvégződés már görccsel reagál, ennek már bénító ereje van, amit az ellenfél tudatosan használ ki, hiszen a problémás testfelületet jobban takarjuk, védjük. A rutinos versenyzők még ilyenkor is képesek megújulásra, nagyobb technikai repertoár révén.
Az edző a foglalkozások során szakítson időt arra, hogy tanítványaival ossza meg saját korábbi érzeteit, tapasztalatait a versenyekkel kapcsolatban, és ebbe vonja be rutinosabb tanítványait, versenyzőit is. A megélt és átértékelt tapasztalatok megosztása a legjobb módszer arra, hogy a harci szellemet erősítse és a félelmeket csökkentse. Nagyon jók azok az összejövetelek, amelyeken a versenyzők a megmérettetés után a többieknek is beszámolnak tapasztalataikról.
A győzelem egy lépcsőfok, a veszteség pedig esély a javításra! Minden küzdelem nyereség lehet a versenyző számára, és aki kiáll a tatamira, minden esetben dicséretet érdemel, mert már képes volt legyőzni önmagát, a saját kétségeit, félelmeit.
A versenyrutin hamar kialakul, ennek gyorsítása az edző hozzáállásán múlik.
Kindl György
