Vadadi Kornél: Továbbra is össze kell tartani és folytatni az utat!

  

Vadadi Kornél a magyar kendo élet egyik legmeghatározóbb alakja. Kitartó, áldozatos munkája nélkül ma hazánkban nem lehetne olyan népes tábora a japán vívásnak. Az ő lelkesedése és önkéntes munkája a mai napig hatással van a Magyar Kendo, Iaido és Jodo Szövetség tevékenységére és versenyzőink kiváló nemzetközi eredményeire.

Mindemellett kijelenthetjük, hogy elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy hazánkat nem csak Európában tartják az egyik legeredményesebb és legerősebb kendós nemzetnek, hanem az egész világon, így a sportág őshazájában, Japánban is elismerően és tisztelettel nyilatkoznak rólunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 2004-ben őfelsége a Japán Császár a Felkelőnap Rendje Ezüst és Arany Sugarakkal kitüntetését adományozta Vadadi Kornélnak a budo és a japán kultúra magyarországi terjesztéséért.

 

Az MKSZ tiszteletbeli elnökével otthonában találkoztunk. Elkötelezettsége a mai napig tart, így örömmel fogadta első kérdésünket, ami talán az lett volna: Mikor indult útjára a kendo oktatás Magyarországon? – de ezt voltaképpen fel sem kellett tenni, mert az interjúalany egyből magához ragadta a szót, visszaemlékezve a kezdetekre.

 

– Az első edzések az Állatorvosi Főiskola sportegyesületében voltak 1982-ben. Ott kezdték Kurdi Gáborral nyolcan-tízen a kendót Yamaji Masanori professzor irányítása alatt. Én később kapcsolódtam be, amikor már meg tudtam venni a felszerelést.

 

 

– Kérlek szépen, ez egy érdekes történet. A nejemnek volt száz dollárja. Nekem is volt némi pénzem, illetve, nem is tudom, talán 20-25 dollárokat lehetett ekkoriban kiváltani – körülbelül 250 dollárunk volt. Egyszer jöttek Németországból judósok, én versenybíró voltam ekkor. Odaadtam a pénzt egy osztrák srácnak, aki aztán továbbadta egy nyugat-német fiúnak.

 

Frankfurt am Main-ban a Rode cégnek volt egy lerakata, úgy hogy német barátunk megvárta, míg a deviza értéke annyira felmegy, hogy ebből a 250 dollárból meg tudta venni nekem a védőfelszerelést meg két kardot. Ezt a németek átvitték Ausztriába, onnan a dózsás judósok átcsempészték Magyarországra. Így aztán mikor meg lett a felszerelés, akkor mertem egyáltalán jelentkezni és elkezdeni a kendót.

 

 

– A judósok révén. Egy jó barátom, Putnik Bálint felesége kendózott, tőle tudtam meg, hogy létezik kendo itthon, és hogy hol tartják az edzéseket.

53 éves voltam már, ha jól emlékszem.

 

 

Hosszú évekig judóztam. De ahogy ment előre az idő, öregebb lettem, idősödtem, észrevettem, hogy a reflexeim megkoptak. A judóban ugye kartávolságra van az ember a másiktól, tehát ezt az egy méteres távolságot kellett volna nekem felhasználni arra, hogy az akciómat megteremtsem, vagy a másik támadását kivédjem. De észrevettem, hogy mindig elkések, rájöttem, hogy ez így nem megy tovább. Gondoltam, hogy egy olyan sportágat kell választanom, ahol az ellenfelem távolabb van tőlem. A kendóban van két kard a küzdő felek között. Négy méter már elégnek bizonyult az ellenfelemmel szemben, hogy behozzam a koromból adódó hátrányaimat.
 

 

A művészeteken keresztül hosszú évek óta érdekelt a keleti kultúra. Mondhatjuk, hogy a műgyűjtéssel kezdődött az egész. Megtetszett nekem a japán iparművészetnek az a tulajdonsága, hogy rendkívül letisztult, modern, ami mondjuk már a lakáskultúrájukban is megfigyelhető. Nem túlci-comázott, inkább puritán, mégis szép. Így kezdődött a vonzalom, a japán művészeteken keresztül kezdtem el judózni is talán. Aztán párhuzamosan ment a kettő, a műgyűjtés és a sport. A gyűjteményem egyik első darabja például ez az oroszlán itt a hátam mögött, amit ha jól emlékszem 320 forintért tudtam megvenni. Meg egy eredeti japán kardot, kicsit drágábbért, ha jól emlékszem háromhatvanért. Majd később sikerült ezt a gyűjteményt tovább bővíteni, lett több kardom is. Aztán tíz kardot elloptak gyorsan az előző lakásunkból. Azok között volt két japán, néhány indonéz kard. Ez is egy különös történet. Az indonéz kultúrában is hasonló vallásos jelentősége van a kardnak, mint a japán kultúrában. Az indonéz kardnak például ugyan olyan réteges a kovácsolása, mint a japán kardnak, sőt mivel meteorvasat is hozzáadnak a fémhez, az Éggel is szoros kapcsolatban van.

 

 

– Megszokták a hosszú évek alatt, hogy én mindig csinálok valamit. Állandóan, minden hétvégén judo versenyre jártam, úgyhogy már mindegy volt, hogy ezt most éppen bambusz karddal, vagy anélkül csinálom. Belenyugodtak már régebben.

 

Fiam, Vadadi Zsolt is egy darabig járt kendózni, aztán abbahagyta. Majd nagy nehezen rábeszéltem, hogy jöjjön vissza és akkor attól kezdve csinálta folyamatosan. Régebben ő is judózott, nem is akár hogy, bajnok volt. Úttörőbajnok. Csak aztán a többiek megerősödtek, ő meg elég vékony fiú volt, szép lassan kezdték elverni a következő években. Ott volt velük egy későbbi Európa Bajnok, úgyhogy nem voltak sikerek. De később kendósként már szép eredményeket ért el ő is.

 

 

– A miliő, talán. Nem tudom. Próbáltam én a karatét is. Furkó Kálmánnal jártam a TF-re Galla Ferenc tanár úrhoz, de rájöttem, hogy nem megy. Gyenge a bőröm, mindig összevertem magam, jöttem haza kék-zöld foltokkal. Nem volt olyan varázsa, mint amilyen a kendónak van. Nem jött be nekem a karate.

 

 

– Tizenegynéhányan lehettünk ekkor körülbelül az edzéseken. Aztán nem sokkal ez után Yamaji mester azt mondta, álljunk a saját lábunkra és ott hagyott minket.

 

Hát aztán nem tudtunk a saját lábunkra állni. Én próbáltam meg életben tartani a kendót. Új helyet is kellet keresnünk, mert az Állatorvosi Főiskolán megszűnt az edzéslehetőség. Ráadásul Kurdi Gabi barátom lelkesedése, kitartása is elapadt és abbahagyta a vívást.

 

Az ő távozásuk után aztán többen lemorzsolódtak, így végül négyen maradtunk összesen. Takács László – akinek itt van a kardja épp mellettem, rendbe kell majd hozni -, Putnik Éva, egy fiatal fiú, meg én. Így négyen elmentünk a Lágymányosi Közösségi Házba és ott gyakoroltunk tovább. Én tartottam az edzéseket, de hát képzelheted, akkor én is még csak egy éve kendóztam.

 

 

– Nem, ugyanis rendeztünk egy bemutatót és ő is eljött erre a rendezvényünkre. A bemutató voltaképpen egy japán nap volt, amit én szerveztem. A tanár úrnak tetszett az ötlet és közölte velünk, hogy lejön azért hozzánk, nemcsak, hogy megnézi, hol tartunk, de vállalja tovább az edzőséget. Látta, hogy a kendo tovább él, értékelte kitartásunkat és újra a szárnyai alá vett bennünket. Emellett nagyon aktívan használta a meglévő kapcsolatait, a szervezésekből is kivette a részét.

 

Időközben kiderült, hogy Tsushima Kenji úr – aki akkor Amerikában volt a japán nagykövetségen – kultúrattasénak érkezik Magyarországra. Ő is kendózott, ha jól emlékszem két danja volt ekkor neki, csakúgy, mint Yamaji mesternek. A professzor miután visszatért hozzánk, meglátogatta Tsushima urat és felkérte, hogy segítsen nekünk, segítse a magyar kendót. Hál' isten nagy fantáziát látott ő bennünk, így elfogadta a felkérést és folyamatosan sok támogatást nyújtott. Az edzésekre ezután már mindketten jártak. Tsushima úr később nagykövet lett Romániában és ott is beindította a kendo életet.

 

 

Igen. Nem sokkal később átmentünk a Fehérvári úti kábelgyár kultúrházába.

Itt Kádár Miklós barátom, aki aikidózott, befogadott bennünket magukhoz, és ezzel nagyon sokat segített nekünk. Aztán elkezdett ő is kendózni. Azt gondolom ezzel a lépéssel kezdett el fejlődni igazán itthon a kendo. Emelkedett a létszám, bebolondítottam a barátaimat is. Jött a nagyszerű ötvös barátom, Fülöp Zoltán, ő hozta Aranyossy Árpádot. Meg aztán szóltam a gyerekemnek, Zsoltnak, jöjjön le ő is, úgy hogy szépen gyarapodott a létszám. Nem sokkal később csatlakoztak a Bárány testvérek, először Zoltán, aztán Tibor, aki ekkor azt hiszem 12 éves lehetett.

 

Egyre több bemutatót csináltunk, majd 1986-ban megrendeztük az első egyéni kendo bajnokságot, amit Zsolt gyermekem nyert meg. Ekkortájt érkezett hozzánk egy japán mesterekből álló delegáció, amit Tsushima úr szervezett és tartottak nekünk egy szemináriumot. Ők aztán kiválasztottak négy fiatalt, akik kimehettek Japánba Kitamotóba, egy edzőtáborba – Fülöp Zoltánt, Aranyossy Árpádot, Vadadi Zsoltot és Bárány Tibort. Tibor 13 éves volt, úgyhogy Fülöp Zolinak nyilatkoznia kellett, mint „szülő", hogy ő fog felügyelni Tiborra, mint gyermekére. Kint voltak egy vagy két hétig, ott nagyon jól érezték magukat, tanultak, bekerültek a fiatalok a családba. Japánban azért nehéz egy idegennek bekerülni a családba, tudod, kicsi a hely, nem könnyű.

 

Aztán hosszú ideig mehettek ki minden évben edzőtáborokba mikor jött egy japán delegáció.

 

 

– Hát akkor még elég hosszú volt az út Japánig. A Sztrogoff Mihály útján lehetett csak utazni… Tehát repülőgéppel Moszkváig, onnan repülőgéppel Habarovszkig, ott egy nap, egy éjjel a Vosztok Expresszel le Nohotkáig. Aztán hajóra kellett szállni és három napig hánykolódni a tengeren.

 

 

– Hát látod, ezekből a versenyekből, bemutatókból elég sokan értesültek a kendóról, meg a baráti körön keresztül ment híre a dolognak. Aztán egy idő után már írtunk újságokba is. Illetve írtam, én voltam a hírvivő, mert a többiek nem szerettek írni, nem akartak ezzel foglalkozni. De aztán minden lehetőséget megragadtunk. Szerveztem kiállításokat is a gyűjteményeimből. A VSZM Kultúrházban, ami az edzéseknek és a korai versenyeknek adott otthont, a tornák mellett japán kulturális napokat tartottunk. Bemutattam a kardjaimat és fametszet kiállításokat, teaházat csináltunk. Ezt aztán megismételtük vidéken is, Szegeden például, ahol az első vidéken megrendezett nemzetközi versenyünket szerveztük.

– Hogy zajlottak a fokozat vizsgák, mikor még nem voltak magas danos vívók az országban?

 

– A kendo vizsgáztatásnak szigorú szabályai vannak. Öt embernek kell ülni a vizsgabizottságban, meg van határozva, hogy a vizsgabizottság tagjainak minimum hány danosnak kell lenniük. Nálunk az elején azok a japán mesterek ültek össze, akik jöttek hozzánk edzőtábort, szemináriumot tartani. Ilyenkor mindig volt vizsga. Igazából szerettünk volna egy középeurópai centrumot csinálni, hogy a környező országokból, Jugoszláviából, Romániából ne kelljen, mondjuk Németországba utazni, hanem vizsgázzanak itt nálunk. Az első ilyen külföldi kapcsolatunk a lengyelekkel jött össze. Érdekes volt a helyzet, mert egy héttel előbb jöttek, mint ahogy ígérték, mi meg itt álltunk megfürödve és vakartuk a fejünket, hogy most mit is csináljunk. Aztán adtunk nekik pénzt, hogy hazautazhassanak és egy hét múlva jöjjenek vissza. Szóval ez volt az első ilyen nemzetközi együttműködés. Úgy elvertek bennünket, hogy csak, na. Bár ha jobban visszagondolok nem olyan nagyon. Talán 3-2-re azért fel tudtunk jönni. Ez úgy a nyolcvanas évek második felében lehetett, ha jól emlékszem 1986-ban.

Folytatjuk