Kemény ember. Határozott véleménnyel, hatalmas elánnal és olyan tapasztalatokkal a háta mögött, amelyek minden pillanatban visszaigazolják a harcművészetek lényegét. Tisztelet, elkötelezettség, becsület, alázat. Aki látta már Györki Gézát bemutatót tartani, tudja: mit jelentenek a szavak, amikor a mozdulatokban is dolgozni kezdenek. Fa, beton és koponyára mért nuchaku-ütések – nehéz szemösszehúzás nélkül még leírni is…
– A legkeményebb anyagokat töri szét a bemutatókon, szinte bármelyik porcikájával. Ön tényleg nem érez fájdalmat?
– Nem nagyon…
– Ez veleszületett képessége, vagy fejleszthető?
– Mindkettő. Egyrészt meg van az adottságom, hogy bírom a fájdalmat, mert erős a csontszerkezetem. Másrészt pedig a rengeteg gyakorlás, keményítés miatt fokozódott a fájdalomtűrő képesség. Tíz éve halálos kórral küzdök, mégsem lehet rajtam észrevenni… Tudja, miért? Mert minden fejben dől el! Én sosem hagytam el egyetlen percre sem magam. Akkor már nem élnék. Az emberek nehéz helyzetekben általában beleesnek az önsajnálat csapdájába, ami olyan spirál, amiből nincs kiút.
– De mi az alapvető célja az elképesztő törésbemutatóknak? A sokkolás?
– Sokkoló az igaz, de figyelem-felkeltő is – és ez a bemutató lényege! Hogy egy laikusnak is emlékezetes maradjon. Nem helyes, ha olyan dolgokat mutatnak az embereknek, ami érthetetlen egy kívülálló számára. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy becsapják mondjuk preparált törésekkel. A néző, attól, hogy nem tud karatézni, még nem hülye. Aki pedig megpróbálja átverni, az az egész harcművésztársadalomak árt! A bemutatóimra én sosem készülök – mindig rögtönzünk. Egyrészt úgy gondolom, hogy egy igazi harcművészenk nem kell készülnie: bárhol, bármikor képes bemutatni a tudását; másrészt a bemutatóink töréseinek javarészéhez mindig az adott helyszínen szedjük össze az anyagokat. Ettől lesz hiteles a bemutató.
– Mikor került kapcsolatba a harcművészetekkel?
– 1972. január 5-én.
– Meglepett: miért maradt meg a dátum ennyire pontosan a fejében?
– Mert előző nap vertek meg, és ezen marhára megsértődtem… Úgy döntöttem: ez többé nem fordul elő! Hétéves voltam, vagyis harminchét éve foglalkozom harcművészettel. Shotokan karatéval kezdtem, aztán – apám révén – megismerkedtem Moroshita mesterrel, akihez Bécsbe jártam tanulni 2006-ban bekövetkezett haláláig. Ekkor több szövetség megkeresett, én viszont olyan szervezethez akartam csatlakozni, amely évtizedek óta működik, és nem hullik szét. Így találtam rá a Shorin Ryu-ra. Azóta egy erős, működőképes szervezetben dolgozom egy olyan mesterrel, akire emberileg is fel tudok nézni.
– Több helyen hangsúlyozta már, hogy a modernizáció mennyire fontos a harcművészeti oktatásban.
– Igen, ezt tudomásul kell venni. A világ felgyorsult. Sokan még most is azt hajtogatják: ez egy életforma. Igen az, de az életben nagyon fontos az örömszerzés! A tanítványok gyorsabban akarnak haladni, és mindig szükségük van sikerélményre. Ez pedig új oktatási módszereket kíván.Fontos a kihon, a katák gyakorlása, a tradíciók folytatása, de ha nem fogjuk meg a gyermek érdeklődését, akkor hiába minden! A legfőbb problémát abban látom, hogy sokan ugyan azt a módszert adják tovább, mint amit ők is tanultak. Elfelejtik azonban, hogy azóta a világ rohamosan változik. Régen még volt misztikuma a harcművészeteknek, és ez sok mindenre elég volt, ma már viszont ez a misztikum erősen megkopott.
– Azt gondolom, hogy ezzel a logikai okfejtéssel a mesterek felelősségének megítéléséhez is sokat hozzátesz…
– Sokan mondják, hogy mára sokat romlott a harcművészetek megítélése. Látunk kell azonban, hogy ennek elsősorban mi vagyunk az okai a széthúzással, az acsarkodással, önmagunk túlértékelésével. Tudomásul kell venni, hogy aki jó sportoló, az nem feltétlenül lesz jó mester. Aki jó mester az pedig nem feltétlenül lesz jó sportvezető. Nem szabad magunkat túlértékelni, mert azzal nagyon sok kárt okozhatunk. Kell az egészséges önbizalom, de a nagyképűség, a “kivagyiság” rengeteg kárt okoz. Úgy nekünk, úgy a teljes harcművészetnek.
– Ön szerint milyen az ideális mester-tanítvány viszony?
– Nem szabad elfelednünk: mindenki volt kezdő, még a legnagyobb mester is. Ha azonban a mesterréválás útján az illető nem tanul bölcsességet, akkor emberileg mindig “kezdő” marad. Tiszteletet nem lehet megkövetelni – tisztelet vagy van, vagy nincs. Moroshita mester például sosem kért pénzt a tanításért – ezért én sem szedek díjat a tanítványaimtól. Sosem kérkedett a tudásával, mindig szerény ember maradt. Nála a harcművészet egyfajta alázattal párosult, és értékorientáltan gondolkodott mindenben. 
– És Ön számára mik jelentik a legfontosabb értékeket?
– Én három dolgot tartok fontosnak: szeressem a hazám, szeressem az élőhelyem és tiszteljem az őseim! Ezt kellene minden gyermeknek, minden embernek megtanítani. Ha ez nincs meg, akkor nincsenek értékeink. Ha nincsenek értékeink, akkor nincsenek gyökereink. A fiatalok manapság rengeteg hamis útmutatást kapnak. A legnagyobb probléma az, hogy Magyarországon a média olyan információfolyammal önti nyakon a társadalmat, amely elsöpri az emberi alapértékeket. Addig ne várjuk azt, hogy a társadalom másként viselkedik, amíg ez nem változik meg.
– Mekkora szerepe lehet a harcművészeteknek abban, hogy ez az értékvesztett társadalom megváltozzon?
– Nagyon nagy. Élen kellen járni abban, hogy közösséget formáljuk. Sok helyen talákoztam egy nagyon jól működő modellel, amely jelentős pozitív változásokat hozott – éppen ezért nem értem, hogy nálunk miért nincs az általános iskoláinkban olyan tantárgy, hogy “honvédelem”? E tantárgy oktatásában a harcművészek kiváló segítő tanárok lehetnének. Ez a tantárgy lényegében egy fontos közösség-építő erő lehetne, mert a a nemzetvédelmet nem felnőtt korban kell elkezdeni tanítani. A nemzeti identitástudat párt-független, és egy gyermek fejlődését mindenképp pozitív irányba tereli. A fitalalokban csekély az igény az igazi közösségekre – már a gyerekek is klikkesednek, acsarkodnak. Azt látnunk kell: egy társadalom mindig úgy él, ahogy a gyerekeivel törődik.
– Egyesek erre azt szokták felvetni, hogy magyar gyermekeknek miért kell “idegen kultúrák” harcművészeteit oktatni.
– Shakespearet, Tolsztojt olvasni és Mozartot hallgatni, nem ebbe a kategóriába tartozik? Valamit meg kell érteni: az érték, az érték! Függetlenül attól, hogy mely nemzet szülötte hozta létre. Nem az számít, hogy japán, brazil, koreai, vagy kínai sportot tanítok, hanem az, hogy van-e értelme, haszna és eredménye annak, amit tanítok! Mi mesterek akkor vagyunk jó tanítók, ha törődünk a környezetünkkel, a tanítványainkkal, ha jobbá tudjuk tenni őket, ha figyelemmel kísérjük a fejlődésüket, és távol tartjuk magunkat a rombolástól.
————————————————
Dr. Györki Géza
A Magyar Okinawa Shorin-Ryu Karate Szervezet vezetője.
A Pest-megyei Karate Szövetség elnöke.
A Magyar Rendészeti Kiképzők Igazgatóságának elnöke.
Parlamenti szakértő.
Számos filmben dolgozott kaszkadőrként, szakértőként
