Több évtizednyi érdektelenség után, úgy tűnik, ismét van érdeklődés a régi magyar vívótudományok iránt. Az élő hagyományok hiánya miatt leginkább távol-keleti filozófiákat, technikákat, öltözeteket vettünk át hiánypótlásra; kíváncsiságból, érdekességből vagy meggyőződésből, mondván, hogy onnan még „eredeti ismeret” tanulható.
Viszont az is sokszor beigazolódott, hogy a helyben lévő hazai értékek nekünk “nem eredetiek”, mellettük vakon megy el az ember. Ott kezdeném, hogy családfánkat apai ágon, biztonsággal a török időkig lehet visszavezetni, mikor is egyik ősünk Sümeg várát védve valami nagyszabású dolgot cselekedett Józsa kapitány vezetésével. Attól fogva igen jómódú volt a család… a szocializmusig.
Nagyapám, aki e családfa sarja, végigharcolta az első világháborút huszárként – majd a másodikat is.
Védd magad!
 |
Mint általában a dolgozó szülők gyermekei, mi is a nagyszülőknél, falun töltöttük a nyári szünidőket, és a rokon, helybeli srácokkal együtt fakardokkal, sokszor eljátszottuk a török időket, a lovagkort, avagy éppen csak unalomból püföltük egymást. A “bajvívások” leginkább nagyszüleim kertjében zajlottak, mint egyik legalkalmasabb terep, de a virágok, s így nagyanyám legnagyobb bánatára.
Ha nem volt más elfoglaltsága, nagyapánk – mikor is szerinte már eleget szerencsétlenkedtünk – csak úgy közbevetett egy-két megjegyzést: “no, ha így csinálod, már nem lenne karod.” meg “ne kalézolj a hegyével, sose találsz el így senkit, és a “látom má’ az Úr neked ma nem adott túl sok eszet, inkább megmutatom”.
A maga módján egyszerű, de gyakorlatias tanítási módszerrel lassan-lassan átadta nekünk mindazokat az ismereteket, amiket a szablyavívásról valóban tudni kellett.
A gyakorlások alatt megtanultuk, mikor, s hogyan fogjuk a kardot, miként kell időnyeréssel kihúzni a pengét, hogyan lesz az egykezes kardból kétkezes, milyen az, mikor ellene dolgozom, vagy rásegítek ellenfelem kardjára, különböző helyzetekben mi a legjobb védekezés, mikor használhatjuk a szablya fokéles (a penge hátsó részén kialakított él) részét.
Megtanultuk, hogy először is a valós küzdelem mindössze 10-15 másodpercig tart csupán, mert “piszkos trükkök” kellenek ahhoz, hogy túl lehessen élni egy adott helyzetet, másodsorban pediglen erőből való hadakozás helyett elég egy megfelelő sebzés, hiszen orvosi ellátás hiányában, rövid időn belül, úgyis elvérzik a szerencsétlen.
– Karddal sem igazságot, sem becsületet nem lehet megvédeni. Az igazság az, hogy az ellened kiálló is a maga igazáért fog küzdeni. Jól jegyezzétek meg, kardot kihúzni csupán a túlélés végett szabad, nem mindenféle ábrándok kergetésére”- szokta volt mondogatni.
Később többféle, keleti harcművészetet tanító iskolákban gyakoroltam a kardvívást (is), ahol sok érdekes, elfogadható vagy éppen “elszállt” filozófiával, technikával ismerkedtem meg, de lassan-lassan kialakult bennem a felismerés, hogy a valós harcban kipróbált technikákat, a valós harcban edzett lélek filozófiáját a későbbi korok útkereső ágazatai nem tudják felülmúlni.
Megtapasztaltam, hogy az eredeti alapelvek nem korlátozódnak csupán a vívás tudományára, hanem a mindennapi életben is segítségünkre lehetnek, amennyiben képesek vagyunk megfelelően alkalmazni őket.
Harmincévi gyakorlás után tudatosult bennem teljesen: őseihez hasonlóan, öregapám is valós harcban, valódi csatákat vívott. Nem követett semmilyen szellemi filozófiát vagy művészi utat, vívástechnikái kizárólag a túlélést szolgálták. 1991-ben, 92 éves korában halt meg, s csak nekünk, unokáinak adta át a szablyavívás tudományát.
Comments
comments
