Serflek Józsefről a legtöbbet címei árulnak el: a Magyarországi Harcművészetek Össz-szövetségének főtitkára, a Magyar Wushu Szövetség elnöke, a Kínai Shaolin Templom 32. generációjának tagja, a Magyar Chan Buddhista Egyház helyettes apátja. Serflek József exkluzív interjút adott a budomagazin.hu-nak.
– Hogyan lett Önből harcművész?
– Gyerekkoromban a társaim rendszeresen elkalapáltak, ezért úgy döntöttem, hogy kezdek magammal valamit. A bátyámnak egy osztálytársa judózott, s ez megtetszett. Nekiálltam én is, zöld öves lettem és országos bajnokságot nyertem. Később a bátyám egy középiskolai osztálytársa csinált kedvet az aikidóhoz. Ezt egy éven keresztül űztem és szintén a zöld övig vittem. A shaolin kung-fu-t Robert Lyons révén kezdtem el, 1989-ben én szerveztem az első hazai kung-fu gálát, ’93-ban pedig az első magyar kung-fu-bajnokságot.
– Hol tanulta a különböző stílusokat?
Akcióban
– Az egyetemeken “szedtem össze” a keletieket, tőlük több stílust is megtanultam. Később már a kollégista barátaim is szóltak, ha ismertek valakit, aki küzdősportokkal foglalkozik.
– Van kedvence?
– Dehogy! Mindegyiknek megvan a maga szépsége, a maga sajátossága. Igaz a wushunak már későn álltam neki. Jelenleg talán a wudang kung-fu áll hozzám a legközelebb, talán azért, mert újdonság. A Shaolin kung-fu-nak ugyanis vannak olyan elemei, amelyeket bizonyos kor után már nem lehet végrehajtani.
– Változhat idővel, hogy melyik áll közelebb az emberhez?
– Persze. Az egyéniségnek és a mentalitásnak nagyon fontos szerepe van. a kung-fu is versenysport és mentalitás. A legfontosabb az egészség, aztán az önvédelem, végül a versenyzés.
– Ezek szerint olyan stílus is van, amely bizonyos kor fölött már nem űzhető?
– Azokat a fegyvernemeket, amelyekhez rugalmasság kell, már nem tudom magas szinten űzni. Megtanulom őket, hiszen tanár vagyok, de ennyi.
– Ön a harcművészetek révén bejárta szinte az egész világot. Ez mind versenyeknek volt köszönhető?
– Versenyeknek, bemutatóknak, valamint oktatófilmek forgatásának. Mindezt természetesen Robert Lionsnak köszönhetem.
– Merre járt eddig?
– Sokat éltem és élek Kínában, de bejártam Argentínát, Hawaii-t, Japánt, Németországot vagy Olaszországot.
– Hol érezte magát a legjobban?
– Talán Argentínában. Nagyon tetszett az ottani temperamentum, hozzáállás. Ugyanakkor az egyik legkedvesebb élményem Tokióhoz kötődik, ahol megnyertem a mesterek tornáját.
– Mi van még hátra? A legtöbb versenyt megnyerte.
– Nincs sok minden a továbbiakra. Megnyertem a mesterek tornáját, innentől kezdve nincs már mit megnyerni. Ráadásul 35 év fölött már nem is mindent lehet. Én éppen ennyi vagyok.
– Ezek szerint a versenyzést viszonylag hamar abba kell hagyni?
– Annyira azért nem. Kb. 45 éves korig lehet versenyezni, de mint életformát egész életen át lehet űzni. Ha tudnám, hogy öt perc van hátra az életemből, akkor sem kezdenék aggódni, legfeljebb gyorsabban csinálnám a gyakorlatot. A wudang kung fu és a tai chi éppen erről szól: egységben élni a természettel és lehetőleg minél tovább.
– Önnek fantasztikus eredményei vannak, de a többi magyar versenyző hol helyezkedik el nemzetközi összehasonlításban?
-Abszolút a csúcson. S ha most azt akarja kérdezni, hogy miért, akkor azt is megmondom. Azért, mert ezek a harcművészetek tőlünk származnak. Pontosabban a szkítáktól, akiktől mi is származunk. Tudom, hogy ez megosztja az embereket, de be fogom bizonyítani, hogy így van. Ilyen a magyar emberanyag; nomád, harcos nép.
– Térjünk vissza a versenyekre! Ma is versenyzik?
– Két évig nem tanítottam és nem versenyzem, csak bemutatókra járok. Edzeni is ritkán szoktam. Két éve rossz irányba vitt az utam, a vállalkozás, amibe belefogtam, tönkrement. Nagy pofonokat kaptam, két hónap leforgása alatt két barátom is meghalt.
– Akkor miből él?
– Könyveket írok és tanítok ismét. Azt hiszem, nem tudom magam jól menedzselni, mivel én ingyen tanultam azt, amit tudok. Így én sem tudok a pénzre hajtani. Ha jön hozzám valaki, hogy tanulni akar, de nincs pénze, nem tudom elhajtani. Majd később megadod – mondom neki, de ha nem, akkor sincs semmi. Ilyen vagyok.
– Fanatikusan űzi ezt a sportot. Összeegyeztethető ez a magánélettel?
– Két éve lezárult egy szakasz, addig minden kapcsolatom ráment. Most van egy komoly kapcsolatom.
– Megéri?
– Azt csak az út végén látjuk, hogy megérte-e, de szerintem igen. Bár a mostani más. Úgy érzem, megtaláltuk egymást.
