Ring a parókián

A Békés megyei Mezőberény Város sportéletének fontos részét képezi a Sportcsarnok SE kick-box szakosztálya. Ebben a klubban nevelődött többek között a kick-box világbajnok, Harcművész Világjátékok résztvevő Kádas Adrienn is. Az utóbbi években a versenyeken feltűnt egy markáns, tekintélyt parancsoló „edzőkolléga”, aki a kéztechnika, az ütések elemeit oktatja a fiataloknak, s iskolázik velük.

Feyér Sándor, a helyi evangélikus gyülekezett lelkipásztora, eredményes ökölvívó múlttal a háta mögött a szószéken kívül az edzőteremben is hallatja hangját, neveli a fiatalokat. Rendhagyó történet ez, hiszen nem általános a küzdősportban szerepet vállaló, a békére esküvő lelkész esete. Vagy nem is annyira rendhagyó?

– Milyen sportmúltat mondhat magáénak az ökölvívásban?

– Tizenhárom éves koromban kezdtem bokszolni Brassóban, érdekesség képen közben hegedültem is, onnan mentem az ökölvívó terembe. Édesanyám nem akart engedni, nem tartotta jónak. Édesapám meghalt kilenc éves koromban sportbalesetben,  alpinista volt. A boksz mellett önvédelmet is tanultam, Marcell Christian judo-ra oktatott, és segített sportpályafutásomban, mint árva gyereket. A brassói Rumentul klubban sportoltam, ahol edzőmtől, Caruacy mestertől  tanultam meg a sportág alapjait. Onnan a Dinamóhoz mentem, aikido-t is tanultam, de közben továbbra is bokszoltam, tizenhat éven keresztül. Amikor a teológiára kerültem, válaszút elé állítottak, vagy az ökölvívás, vagy a teológia. Így maradt abba a sportpályafutásom.

Lelkészként Temesvárra kerültem, ahol egy pincében karate klubbot alapítottunk, gyermekekkel foglalkoztunk, az edző Diak Dan vezetésével. Amikor ezt a Securitate megtudta, „kirúgott” minket a pincéből, nem is részletezném, milyen embertelen módon. Átkerültem Magyarországra, Mezőberénybe 1992-ben, ahol 1997-ben megismerkedtem a helyi kick-box szakosztály vezetőjével, Barna Marcival, s mint bokszedző segítettem neki.

– Hogyan sikerült a kapcsolatot felvenni?

– Az evangélikus egyház visszakapott egy magtárat. Kádas Laci barátom mondta: Sanyi, gyere, csináljunk valamit. Összehozott Barna Márton szakosztályvezetővel. Amúgy is régen szerettem volna egy kis edzőtermet. Nekiláttunk, dolgoztunk. Ötszázezer forintból , amit az egyháztól kaptam, rendbe szedtük a magtárat, ringet készítettünk, s Braun Zoltán edző kollégával behoztuk a gyerekeket…S azóta eltelt jó pár év…

– Érdekes, hogy amikor teológiai tanulmányait elkezdte, az egyház nem helyeselte az ökölvívásban részvételét. Most hogyan állnak ehhez a tevékenységéhez. Van valamilyen visszajelzés? Tudták, hogy edzőterem lesz a magtárból?

– Tudták, a Püspök úr is tudta, amikor lejött ide, az esperes is elfogadta. A fiatalokat, a csellengő gyerekeket összetartottuk. S azért a kick-box-nak is „hoztunk a konyhára” valamit, hiszen sikeres európai, nemzetközi szereplések övezték ezt a munkát. Örülök, hogy egymásra találtunk.

– A gyerekek, a sportolók hogyan élik meg azt, hogy egy evangélikus lelkész oktatja nekik az ökölvívó kéztechnikát?

– Én úgy érzem, nagyon tisztelnek és szeretnek. Mindegyiknek egyenként, aprólékosan magyarázom el a technikákat, javítom a hibáikat. A hittanról is járnak ide gyerekek, és az evangélikus gimnáziumból is a lányok, akik önvédelemként tanulnak. Nem azt nézik, hogy pap vagyok, hanem „Sanyi Bácsinak” tekintenek, ilyen a kapcsolatunk.

– S mennyire „bácsi”, hiszen ezek szerint nagyon jól szót ért a gyerekekkel?

– 59 éves vagyok, nem is tisztelnek, hanem szeretnek inkább. Barna Mártonnal keménységre is nevelem Őket, hiszen Magyarországon nem kötelező a katonaság, a mai fiatalok egy része eléggé puhány. Igyekszem önbizalmat is adni a fiataloknak.

– Lehet, hogy nem teljesen szokványos kérdés, de keveredett e már olyan helyzetbe, amikor ökölvívó tudását használnia kellett?

– Fiatal koromban sokszor. Eléggé szangvinikus gyermek voltam, sokszor keveredtem ilyen helyzetbe. Egyedüli magyar voltam a klubban, sokszor belém kötöttek, hirtelen haragúként reagáltam. Ma már bölcsebb lettem ennyi év után.

– Tapasztalt lelkészként hogyan látja: a hit, a vallás és a sport mennyire közeliek egymáshoz?

– Higgye el, nagyon közeliek! Az a gyermek, akinek nincs önbizalma, aki nem tudja tisztelni szüleit, itt megtanulja, hogy nem csak az edzőket kell tisztelni, hanem a sportoló társait is. Ezt kell megtanulniuk, és lassan az egyházhoz is közelednek így. Többen konfirmáltak is nálam. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. A hit részéről, az nem lehet, hogy bezárkózok az egyházba, és csak itt tevékenykedek. Nekem ez a sport, az edzői tevékenység nagyon sokat segített a lelkészi munkámban is!