Sensei Szentes János a nyáron szerezte meg harmadik danját. Nem adták ingyen. Ötven küzdelem a hőségben, komoly elvárások, kemény rúgások, s persze hatalmas biztatás. Szentes maga számol be emlékeiről a budomagazin.hu olvasóinak.
2004. július 8-a, Csillebérc. A nemzetközi edzőtábor az utolsó és egyben talán legizgalmasabb felvonásához érkezünk: a danvizsga küzdelmi részéhez. A sportpálya lelátóján már gyűlik a tömeg, amely többnyire az edzőtáborban résztvevők hozzátartozóiból és ismerősökből áll.
Most először az én ismerőseim is kíváncsian várják a sorozat küzdelmek kezdetét, ez – ha lehet még fokozni a bennem lévő feszültséget – még feszültebbé tesz. Mint minden évben, ezúttal is a vizsga megkezdése előtt a különböző dojókból érkezett karatekák a mesterekkel közös fotókat készítenek, ami szintén időbe telik és az izgalom tovább fokozódik bennem.
Szentes János
 |
Nem is tudom, mit szeretnék jobban azt, hogy most azonnal kezdjük a vizsgát vagy azt, hogy még húzódjon egy ideig a fényképezkedés, bár tudom, hogy ez már mit sem számít, jöjjön aminek jönnie kell. Ezernyi gondolat cikázik bennem, eszembe jut az első alkalom, amikor beléptem a dojóba és a tizedik fekvőtámasznál összeestem, majd amikor már legalább két hete karatéztam és a víz felszínéről frissen tört 5-6 cm-es jégtáblát a csiszolatlan technikámmal próbáltam meg eltörni, csakhogy nem a jég tört el hanem a kezem, mintha mind ez tegnap lett volna.
Mit keresek itt? Teszem fel a kérdést magamnak, a nyár kellős közepén, amikor mások valami langyos tengerben pancsikolnak én meg arra készülök, hogy agyonveretem magam, kell ez? Eléggé elanyátlanodva érzem magam 29 évesen 2. dannal, valaki bátoríthatna egy kicsit.
Sikerülni fog? Muszáj, nem lehet, hogy az a rengeteg edzés ne hozzon eredményt! Mindenképpen szeretném a sérülést elkerülni, nemcsak az azzal járó kellemetlenségek miatt – azt már kezdem megszokni -, hanem a munkám miatt is, amihez szükségem van arra, hogy rendesen tudjak mozogni.
A táborban van egy-két igen kemény fighter, vajon ezt bizonyítani akarják a vizsgán is? Ha igen, nem lesz könnyű dolgom. Vagy tisztában vannak vele, hogy ez itt nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy kihozzák a vizsgázóból a maximumot?
Közben az idő könyörtelenül halad, a küzdőtér szép lassan kialakul, és a vizsgázók felsorakoznak. Itt már nincs mese, ezt végig kell csinálni, a merengésből vissza csöppenek a színtiszta valóságba, elhangzik az első “hajime” vezényszó, s kezdetét veszi az első küzdelem.
Velem szemben szintén egy vizsgázó, aki hozzám hasonlóan tartalékol, hiszen nagyon sok van még hátra, így ez a menet, mint egy bemelegítés egymás paskolgatásával telik. “Yame” – hangzik a vezényszó- és vége az elsőnek.
– Már csak 49 van hátra – gondolom magamban, ha azok is ilyenek lesznek – ez kizárt -, akkor nem lehet baj. Forr a levegő, nemcsak a szó átvitt, hanem szoros értelmében is. Délután fél négy, kb. 30 celsius fok van, de ez érzésem szerint legalább 45 fok. Az ellenfelek folyamatosan váltják egymást, én pedig a lehető legkisebb energia felhasználásával védekezem és elmozgok a támadások elől.
Nem akarok jobb lenni, mint a partnerem, csak ezt a küzdelmet is tisztességesen szeretném teljesíteni. Érzem, hogy senki sem rosszindulatú, át fognak rugdalni a vizsgán; ezúttal nem úgy, mint az iskolában, hanem igazán keményen. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó tíz nagyon kemény lesz, ezért nem nagyon merek pörögni, csak nyugodtan, megfontoltan dolgozom.
Elérkezünk az első tíz utáni szünethez, kis frissítés és folytatódik tovább. A következő tíz küzdelem hasonlóan az elsőkhöz a tartalékolás jegyében telik, közben azért már egyre jelentősebb a folyadékvesztés, és a sorozatos támadások már kezdik éreztetni magukat a testemen. A második pihenőben nyüzsögnek körülöttem a 10-12 éves tanítványaim és mindannyian szeretnének hozzájárulni a sikerhez, ez lendületet ad a továbbiakra, most igazán kiérdemelhetem az elismerésüket.
Belefogunk a következő tízbe. Az első danra vizsgázóknak ez már az utolsó felvonás, így már érezhetően keményebbek a menetek, minden egyes ütés, rúgás már egyre jobban fáj, és hol van még a vége… A 29. és 30. küzdelemben hallom, ahogy a mellettem lévő vizsgázókat záporozzák az ütések, és mindegyik tompa puffanás arra emlékeztet, hogy nem sokára ezeket a hangokat az én testem fogja hallatni.
Megint szünet; túl vagyunk a felén, de minden bizonnyal a könnyebbik felén. Az első danra vizsgázók sikeresen vették az akadályt nekik szól a taps, már csak négyen vagyunk talpon. Belekezdünk a negyedik szakaszba, itt már határozottan érzem, hogy nem adják ingyen ezt az övfokozatot, és a megpróbáltatás percről percre nehezebb lesz. Túl vagyok a negyvenediken, egész jól viselem még a dolgot, de a testemen már nem sok olyan pont van, aminek a megérintése ne fájna.
Már csak én állok ott egyedül, velem szemben felsorakozik az utolsó tíz ember, közülük csak ketten vannak második dan fokozat alatt, akik viszont komoly versenyzők. Ekkor egy hullámvölgy következik, habár tudom, hogy már “csak” tíz percet kell kibírni, talán életem legkeményebb tíz percét. Elcsendesül a második dan fokozatra sikeresen vizsgázókat ünneplő taps és kezdetét veszi a végső visszaszámlálás.
Érzem, hogy még mindig nem akarnak megtörni, de azért itt már nem babra megy a játék. Az eddigi negyven menetben felvett ritmuson már nehéz változtatni, és még mindig nem merek kiadni magamból mindent, tudván, hogy a végén minden rejtett tartalékra szükség lehet.
Egy nehéz pillanat…
|
Elérkezünk a 48. küzdelemhez. Egy olyan emberrel állok szemben, akiről tudom, hogy ha elsőnek állna ott, akkor is kihívás lenne talpon maradni vele szemben. Amitől tartottam be is következik: gyors egymásutánban kaptam két olyan fejrúgást amitől a hátralévő részt teljes bódulatban tudom csak folytatni.
Fantasztikus volt, ahogy a külföldi és magyar karatekákból álló csapat egy emberként a nevemet skandálja, így éreztem, hogy mellettem állnak, talán ez is hozzásegített a végső sikerhez. Az utolsó két küzdelemben már csak annak tudatában állom a sarat, hogy két percet kell még kibírni, ezt már muszáj, itt már nem lehet feladni.
Megszólal az 50. küzdelem utáni “yame” vezényszó, mintegy megváltásként és túl vagyok rajta. Abban a pillanatban nem is vagyok tudatában annak, hogy mi történik pontosan, csak tudom, hogy valami, amiért nagyon sokat dolgoztam, végre beteljesül. Fáradtan fogadom a gratulációkat, amelyek hihetetlenül jól esnek, de legszívesebben valahol összeroskadnék egy időre. Elképzelésem sincs, hogy mennyire igénybe vette a szervezetemet ez a vizsga. Zuhanyozás közben, ahogy lehajoltam, eddig még soha nem tapasztalt módon úgy görcsölt be az egész hasizmom, hogy percekig tartott mire ki tudtam egyenesedni, de a lényeg, hogy sikerült.
Utólag visszagondolva csak a negyvennyolcadikat csinálnám másképp, valahogy határozottabb ellenállással, de utólag már egész más minden. Az eddigi 15 éves, sokszor a tűréshatárig megdolgoztató edzést, a sok lemondással járó életmódot siker koronázza. Megérte.
Megtanultam értékelni az igazi emberi teljesítményt, az igazi értékeket és fejet hajtok mindenki előtt, aki ilyen vagy ehhez hasonló teljesítményt nyújtott valaha, vagy keményen edz azért, hogy a későbbiekben bizonyíthasson. Ehhez minden karatekának és egyéb küzdősportot illetve harcművészetet űzőnek sok sikert kívánok a Budo útján.
OSU!
Köszönet mindenkinek, aki hozzásegített ehhez az eredményhez. Külön köszönet:
Shihan Adámy Istvánnak, aki végig egyengette az utamat,
Shihan Somogyi Zsoltnak, aki a vizsgán az utolsókig tartotta bennem a lelket,
Sempai Csokonai Teréznek, akinél elkezdtem a karatét,
Sempai Nagy Attilának, akivel több, mint 10 éve edzünk együtt és
Sempai Kránicz Péternek akivel a vizsga előtti utolsó hónap minden napján együtt készültünk.
Comments
comments
