A harcművészetek többnyire keleti gyökerekkel rendelkeznek, annak egyedi fegyelmével, szellemi hátterével. Igazi elterjedésük a múlt századra tehető, sőt, leginkább a második világháborút követően. A nyugati kultúrák küzdelmeit inkább a „céltudatosság” határozta meg, amiben a győzelem számított elsődlegesnek. A küzdősportok is erre épültek, a fizikai erő és ügyesség, technika fejlesztése, és váltak olimpiai sportágakká: birkózás, ökölvívás, majd később a cselgáncs. A sportban az eredményesség a versenyek sorrendjében mérhető, ki végez az első helyeken, és ez a megítélés segíti a szponzoráció, mecanatúra bevétel teremtő lehetőségeit is.
A keleti harcművészetek azonban megpróbálnak ennél többet adni, mert a gyakorlók szellemi fejlődést is egyedi módon segítik. Azonban a klubok jelentős része csak úgy tud előrelépni, tagokat toborozni, ha sikeres tanítványokat tud felmutatni a versenyeken. Az edzések ezáltal kétirányúvá válnak, mert van egy „kemény mag”, akik akarnak és szeretnek versenyezni, és van egy nagyobb részt alkotó csapat, akik mozgás, szülői kényszer, önvédelem, erősítés miatt járnak el az edzésekre. A versenyeztetés múlik az edző ambicionáltságán is, hogy képes kihozni tanítványaiból azt a maximumot, amivel munkájuk, tanulásuk mellett képesek többet teljesíteni a siker érdekében.
A dobogó legfelső fokára azok lépnek, akik eleve tehetségesek, képesek önmaguk legyőzésével a maximumot teljesíteni az edzéseken, versenyeken, nem veszik figyelembe a fáradtságot, fájdalmakat. Ez önmagában a szellemi fejlődés egy igen magas szintje, amit a későbbiekben a versenyeredmény is igazol! Ez azonban minden fizikai teljesítményen alakuló sportban így van. A harcművészetek ilyen alapjait nem érdemes, nem szükséges misztifikálni.
Azonban van egy másik oldal, és ezen az oldalon nagyon sok mester emeli piedesztálra magát. Egyre több az olyan mester, aki soha nem vívott full kontakt mérkőzést versenyhelyzetben, de amint felkötötte magára a fekete övet, már a tudás birtokosának is hiszi magát (általánosítás). Ekkor férkőzik be a misztikum a harcművészetbe, ahol már nem az izmok, tudás, technika válik döntővé, hanem a mögöttes szellemi tartalom, ami különleges hatékonyságot kíván igazolni. Talán érdemes lenne végre lebontani ezeket a burkokat, amelyek a valóságot takarják oly sokaknál!
Hogyha lennének „titkok”, amelyek csak az évtizedek általi szellemi elmélyedéssel érhetők el, akkor a sok-sok csíkot viselő mesterek könnyedén győznék le a bajnokokat, mert olyan magas szintre érnek el a tudásban és hitben. Pedig ez nem így van… A korral csökken az izmok teljesítménye, gyengül az ütő és rúgáserő, amit csak bizonyos mértékig kompenzálhat a technika csiszolása, de ennek fennhatóságát hirdetni nevetséges próbálkozás!
A harcművészetekben nincs semmi misztikus, ezt csak azok kényszerítik be a realitásba, akik már maguk nem képes fizikailag megfelelőn bizonyítani. A mester és tanító attól lesz követhető, ha képes az igazságot hirdetni a saját csapatán belül is, hogy lehet nála fizikailag jobb (aki le is győzheti harcban), de mégis ő az a „menedzser” (vezető), aki képes csapatot szervezni, a tanítványoknak célokat mutatni, és irányítani őket a célok felé vezető úton.
A harcművészetnek egyetlen misztikuma van, hogy a legnagyobb ellenfelet képesek legyünk legyőzni, saját magunkat!
Kindl György
