Gyurta Dánielnek minden szituációra volt forgatókönyve fejben, Berki Krisztián mosolyogva indult versenyezni, Risztov Éva egy lepedőre rajzolta a pályát. Az olimpiai bajnokok pszichológusával, Lénárt Ágotával beszélgetett az ATV.hu munkatársa.
– Gyurta Dani az olimpiai arany után önt is megemlítette azok között, akiknek nagyon hálás, mi több, „pótmamájának” nevezte. Ennyire bizalmi a kapcsolat?
– Sportszakmai értelemben véve igen, gyakran szokott tanácsot kérni, rendszeresen konzultálunk. Itt az olimpiai faluban naponta találkoztunk, a versenyek idején naponta többször is. A formát ugyanis időzíteni kell, és olyan apróságokon is sok múlhat, hogy milyen lábbal kelt valaki reggel, vagy, hogy aludt a délutáni pihenője alatt.
– Miről beszélgettek a versenynapokon?
– Modellezett helyzetekre készültünk, aminek az volt a célja, hogy bármi történik is majd a vízben, az ne érje őt meglepetésként, a különféle szituációkra legyenek megoldásai fejben. Vagyis volt a fiókban egy tökéletes forgatókönyv, amiben mindenre volt válasz, és ezt naprakészen kellett tartani, többek között az ellenfelek elemzésével. Utólag elárulhatom, én csak attól az egy dologtól tartottam, hogy a brit Jamieson hazai pályán megtáltosodik, hiszen a döntőben másfél másodpercet javult. A finisben jött is, de szerencsére nem tudta megelőzni Danit.
– Azt lehetett rajta látni – mint ahogy Berki Krisztiánon is –, hogy nagyon „egyben van”. Ez természetes adottság, vagy a közös munka eredménye?
– Is-is. Jó, ha valaki alapvetően erős fejben, de akiknek nincs ilyen hozott adottságuk, azok is tudnak fejlődni. Hogy ki meddig jut el, azt előre nem tudom megmondani, de volt olyan, aki messzebbről indult lélekben, és hosszú évek munkája nyomán mégis „odaért”. Igaz, neki ez több erőfeszítésébe került.
– Érdekes momentum volt, hogy Berki a selejtezőben rontott, így csak ötödikként került a döntőbe, miközben mindenki aranyat várt tőle. Ezt hogyan dolgozták fel a rendelkezésre álló néhány nap alatt?
– Az eszköztárunkban szerepel az úgynevezett mentáltréning, ezzel dolgoztunk. A cél az volt, hogy a rontás képét, lenyomatát, ami ilyenkor beleég a sportolóba, kijavítsuk. Ha ezt nem teszi meg valaki ilyen helyzetben, akkor ez a hiba bármikor „beugorhat” a későbbiekben. Erre a legjobb példa az amerikai sportlövő, Emmons esete, aki Athénban a döntő utolsó lövése előtt győzelemre állt, gyakorlatilag csak el kellett volna találnia a táblát, ő azonban annyira elrontotta, hogy a szomszédja táblájába lőtt. Peking előtt mondtam, hogy ha nem javította ki fejben a hibát, akkor megint nem fog neki sikerülni. Többen megjegyezték, hogy milyen negatív vagyok, de korántsem erről volt szó: a sportpszichológiának ugyanis ugyanúgy megvannak a törvényszerűségei, mint a fizikának. A kiváló Emmons aztán ott is nyerésre állt, de a döntő lövést megint elrontotta, így ismét lecsúszott az aranyról. Most Londonban megint nem sikerült neki: igaz itt „csak” az ezüstéremről csúszott le az utolsó lövése miatt, így lett bronzérmes.
– Ez azt is jelenti, hogy ha Berkivel nem dolgoztak volna „fejre” a döntő előtt, akkor kikapott volna?
– Nagyon nagy esély lett volna rá. Így viszont, amikor a döntő reggelén találkoztunk, azt mondta, nyugodjak meg, minden rendben van, menni fog. Jókedvvel, derűsen várta a versenyt, és ez sugárzott róla.
– Lehet, hogy a pontazonosságnál ezért döntöttek a javára a bírók a brittel szemben?
– Igen, ez könnyen elképzelhető. A sportpszichológia a lélektanai hadviselés része, szerepelnie kell a sportoló fegyvertárában.
– A meglepetésúszónk, Risztov Éva is megemlítette önt, és egy „titokzatos” lepedőről is beszélt. Mi volt ez?
– Évi – aki már a sportpszichológiai alaptechnikákkal tisztában volt – a verseny előtt öt nappal keresett meg. Mondtam neki, hogy a mentáltréning keretében egy papírra rajzolja le a pályát, és azt is, hogy annak melyik pontjáról mit kell látnia. Mindezt a lehető legrészletesebben. A pálya egyes pontjaihoz pedig odaírta, hogy ott mit kell gondolnia, csinálnia. A lepedő az ő ötlete volt, de nagyon hatásosnak bizonyult, mert így napokon keresztül körbe tudta járni. Így a fejében kialakult egy tökéletes kép és egy forgatókönyv. Erre azért is szükség volt, mert ha ismerős egy terep, akkor sokkal biztonságosabban mozgunk benne.
– Kikkel dolgozott még együtt?
– Szilágyi Áronnal 2008-ban Peking előtt és ott a helyszínen is, de Ungvári Miki is tőlem tanulta az alaptechnikákat junior korában. Most pedig Gyurtán, Berkin, Risztov Éván, és a kajakos Kulifai Tamáson kívül két lövésszel, Bognár Ricsivel és Csonka Zsófival, valamint a judós Karakas Hédivel, hogy csak az érmeseket és a pontszerzőket említsük. Természetesen a kollégák is rengeteget dolgoztak. Azt lehet mondani, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – azok értek el sikereket Londonban, akik komoly sportpszichológiai felkészítésben vettek részt.
Karakas Hedvig (kékben) ötödik lett a londoni olimpián
– Belelátnak a konkurencia munkájába is?
– Glasgowban volt egy előolimpiai kongresszus, amelyen részt tudtam venni. Ott az angol, ausztrál és amerikai csapat összevont tanácskozást tartott. Megvizsgálták az eredménytelenségek okait, vagyis, hogy korábban hol, miért úsztak el érmeik. Arra a következtetésre jutottak, hogy az olimpikonok stábjai fantasztikusak, de az utolsó pillanatokban a gyúró, a masszőr, a fizioterapeuta és a sportpszichológus van abban a helyzetben, hogy közvetlenül segíteni tudjon a sportolónak. Erre az ausztrál csapat azt mondta, hogy ennek megfelelően itt a táborban tizenkét sportpszichológust foglalkoztatnak éjjel-nappal.
– Nekünk hány szakemberre lenne szükségünk?
– Ha arányosan nézzük, akkor a magyar csapat mellett négy-öt sportpszichológusnak kellene dolgoznia folyamatosan bent az olimpiai faluban. Ehhez képest én egyedül vagyok itt végig, öt kolléga pedig egy-egy hétig. Ez azonban már előrelépés Pekinghez képest, ahol mellettem csak egy szakember jött ki egyetlen hétre. A mostani eredmények is azt mutatják, hogy szakmailag óriásit léptünk előre, de még van hova fejlődni.
Dr. Lénárt Ágota
– Sok edzőben mintha lenne egyfajta ellenérzés a pszichológiai módszereket illetően. Ennek mi az oka?
– A régebben képzett edzők fegyvertárában nem szerepel a sportpszichológia, vagy nem azon a helyen, ahol kellene. Ennél nagyobb gond, hogy eleve kizárják annak a lehetőségét, hogy ezek a módszerek segíthetnek, meg sem akarják őket ismerni. Külföldön a továbbképzésre való igény óriási. Ott nem kérdés, hogy akarsz-e fejlődni, mert ötvenen lihegnek a nyakadban. Nálunk ennél bonyolultabbak a viszonyok. Most talán van esély arra, hogy az olimpiát követően rendeződjön a szakma helyzete. A szervezeti és működési kereteket úgy érdemes kialakítani, hogy ez a szolgáltatás elérhető legyen. Az, hogy a szövetségekhez kell telepíteni szakembereket, vagy területi alapon vállalunk feladatokat, az részletkérdés. Jelenleg a sikerek mögötti hátteret nem szokás emlegetni, pedig egy tucatnyi ember – orvosok, gyúrók, pszichológusok, gyógytornászok – erejükön felül teljesítenek, az eredmények nem feltétlenül csak az állami kereteknek köszönhetőek. Ezeket az áldozatkész, felkészült szakembereket integrálni kellene a rendszerbe.
(Judoinfo.hu 2012
Forrás: ATV.hu
Sebestyén István írása
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás,
Magyar Olimpiai Bizottság)
Comments
comments
