A festészethez lendület kell, az íráshoz csend – vallja Serfőző Attila.
Azok a szilaj évek, elmúlt fiatalság. Egy áttivornyázott éjszaka után vígan vártuk a reggelt, erősnek, elpusztíthatatlannak hittük magunkat. Életemnek ebben az időszakában találkoztam először Serfőző Attilával. Tudtam róla, hogy ökölvívó, a remekül sztorizó, a mindig a társaság középpontjában lévő vagány srácot imádták a nők, a parketten úgy ropta, akár Fred Astaire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer mint festővel, irodalmárral beszélgetek vele.
Több mint egy évtized telt el azóta, hogy Attilára, mint festőre felfigyeltem. Az utolsó menet című munkája erősen hatott rám, megfogott a maga nyersességével, őszinteségével. Nagyot néztem, hogy az akkor már negyven körüli debreceni üzletember ilyet is tud. Meglepetésem csak nőtt, mikor megtisztelt egy dedikált novelláskötettel.
– Akkor kezdtem el igazán a festészettel foglalkozni, amikor a cégem szekere is kerékvágásba került – emlékszik első összekacsintására a művészettel az 52 esztendős Serfőző Attila. – Bementem a debreceni művészellátó boltba, de nem mertem felvállalni, hogy magamnak vásárolok vásznat, festéket, ecsetet. Azt mondtam, a lányomnak lesznek a dolgok. Ma már jót nevetünk ezen az üzlet eladójával.
A mozdulat megtalálja az embert
Annak ellenére, hogy deresedő halántékkal kezdett el festeni, nem állítható, hogy úgy került a művészetek világába, mint Pilátus a krédóba. – Serfőző ágon szobrászok, festők is voltak a felmenőim között, bennem élt, szunnyadt az alkotás iránti vágy – mesél. – Ám a ’70-es, ’80-as évek környékén, egy olyan fiatalembernek, aki a Nagysándor-telepen nőtt fel, ami nem a Rózsadomb, nem a művészet volt a legfontosabb. Olykor megfordult a fejemben, hogy elkezdek festegetni, de nem tudtam megnyílni. A felszabadultságot, a szabadságot az anyagi biztonság adta meg számomra.
A példaképének Van Goghot és Dürert tekintő Serfőző Attila nem maradt meg afféle autodidakta, naiv festőnek, nem sajnálta az időt a szakma alapjainak elsajátítására, szorgalmasan látogatta Potyók Tamás festőművész kurzusait.
– Rendkívül nagyra tartom Tamást, sokat tanultam tőle Megtanított, hogyan kezeljem a fényt, egyáltalán hogyan lássak. Nagyon ért ehhez, tanárnak született – méltatja a debreceni képzőművészt, majd az alkotás folyamatába is beavat. – Ha valamit sokat gyakorolsz, az előbb-utóbb elkezd formálódni. Egyszer csak megtalálja a mozdulat az embert, a festészet, a rajzolás így működik. Amikor először lerajzolsz egy szemet, az szörnyen néz ki. Aztán a ceruza szép lassan megtalálja a pontokat. Sokat kell dolgozni. Dürert azért szeretem, mert neki csuklóból ment minden, Van Goghnak a színvilága fog meg. Olyan színeket festett egymás mellé, ami korábban szentségtörésnek számított, a fényeket is olyan helyre tette, ami másnak eszébe sem jutott, forradalmár volt.
Nem törvényszerű, hogy egy festészettel, grafikával foglalkozó művész irodalmárként is kipróbálja magát, persze, Attila esetében ez benne volt a pakliban, szenvedéllyel él, sorra bontja le maga körül a korlátokat. – A festészethez lendület kell, az íráshoz csönd – indít. – Mindig szerettem az irodalmat, amikor kiállításra készültem, a meghívóimra írtam egy négysoros kis versecskét, hogy felkeltsem az érdeklődést. Nem írtam alá a nevem, nem voltam olyan bátor. Aztán dr. Vitéz Ferenc (a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola docense, író, költő, a NézőPont című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője – szerk.), akitől rengeteg segítséget, bátorítást kaptam az íráshoz, azt mondta ezekre a négysorosakra, jó, jó, de nem ártana, ha írnék többet is.
Serfőző Attila: A lovag
A boksz bűvkörében
Novellákkal kezdett, aztán jöttek a versek, s közben rátalált a 7toronyra. Az irodalmi műhely megbecsült tagjává vált, az alapító főszerkesztő halála óta ő fogja össze a társaságot. – A többiek engem tartottak a legerősebbnek. Nem az irodalmi tudásom miatt, sokkal inkább azért, mert úgy látták, össze tudom tartani a csapatot. Úgy hiszem, ez sikerült, együtt maradtunk, sőt új tagok is jöttek.
Igen, a csapat. Az kell, az fontos. A ringek környékén Seriként ismert bunyós ökölvívóműhelyt is létrehozott. „Félhetesek” néven ismerik őket, a DVSC termében gyakorolnak, miután hazamennek a profik, ők akkor húznak kesztyűt. Attilát nem csak az egyik legtehetségesebb bokszbíróként tartja számon a szakma, idén középfokú edzői diplomát szerzett. Eszében sincs csak irányítani a hobbistákat, ma is öröm számára, ha a ringben becsapja az ellenfelet, finoman, vigyázva a másikra, kioszt egy-két pofont. Utána még a rozéfröccs is jobban csúszik. Persze, csak módjával, figyel a kondira, őszbe forduló haján kívül nem sok emlékeztet rá, hogy az ötvenes éveiben járna.
– Nagyon sokat köszönhetek a sportnak. Megfertőzött a boksz, nem tudok, de nem is akarok szabadulni a bűvköréből. Ha a lelked is beleviszed a sportba, az örökké benned marad. Nem voltam eredményes versenyzőkoromban, de nem is az számított, hanem a részvétel, a versenyek, a kalandok, az edzőtáborok. Feledhetetlen évek voltak.
Hallgatva szavait, az jut eszembe, a művészetben szimbolikusan pőrére vetkőzve, lelküket tárják a világ elé az alkotók, de nincs ez másként a bokszban sem, egy szál gatyában, atlétában, kesztyűvel a kézen egyedül száll harcba a bunyós. Mindkettőhöz óriási bátorság kell. Amikor gondolataimat megosztom vele, mosolyogva közli, én vagyok az első, aki így közelíti meg a témát. – Lehet benne valami – mereng el. – A bátorsággal nálam nincs gond, bevállalom, amit írok, festek, ha valaki leszól, azt elteszem egy fiókba. A kritikát attól fogadom el, aki a mércémmel mérve már letett valamit az asztalra. Festészetben, írásban remek barátok vesznek körül, adok a szavukra. Az állandó tanulás elvét vallom, nincs az az istenadta tehetség, akinek ne lenne szüksége tanulásra. Hiába tud a kocsmába valaki jól verekedni, ha bejön a szorítóba, rövid időn belül kikergetik onnan.
Amikor beszélgetőpartneremet további céljairól, álmairól faggatom, a következő választ kapom: – Nincsenek már nagy álmaim, nekem bőven elég ennyi, a meglévő dolgaimat szeretném minél jobban csinálni. A család nagyon fontos számomra, tűzbe megyek a szeretteimért, a művészetekről pedig nincs az az ember, aki le tudna rugdosni. Egyvalamire azért még vágyom, szeretném, ha jövőre a Debreceni Művelődési Központban egy olyan kiállításom lenne, ahol a festményeim javát meg tudnám mutatni a közönségnek. Ez egy álom, de ha sok embernek elmondom, talán összejön.
Lélekfoltozó
Felszáradtam passzátok között,
lábaimnál lelked hömpölyög,
sóvárogva múltba vágy szemed,
semmibe kap markolón kezed.
***
Ébresztő! A vézna álom illant.
Elvonult, hát rázd meg köpenyed!
Dallam után nem eped a lant,
lombod tépi fáradt gyökered.
Érintett pár viasz szemű isten,
rám feküdt több üres haldokló,
cinkelt lapra tettem mindenem,
csókért lettem lélekfoltozó.
Szeress ha kellek, vagy menj!
Eredj innen ködös kegyelem!
Száradnak bő bimbókat teremj!
Pusztuljon el fagy a rügyeken.
Balogh Zoltán – Monokli.com
Fotók: Lóránt Fotó Stúdió
Comments
comments
