Mijamoto Muszasi (1584-1645), japán leghíresebb kardvívója volt. 28 éves korában az egyik híres vívóiskola mintegy 150 harcosával keveredik harcba. Az órákig tartó csatában az egyedül (!) harcoló Muszasi, sok halottat és sebesültet hagyott hátra a csatamezőn, érthetetlen módon komolyabb sérülés nélkül túlélve a csoportosan támadó képzett szamurájok órákig tartó támadását.
Masutatsu Oyama (1923-1994) a Kyokushinkai karate alapítója, életében 47 esetben küzdött puszta kézzel bikák ellen, és minden alkalommal győzött, 4 bika azonnal elpusztult technikáitól. Küzdött medvével, és képes volt egyetlen ütéssel leütni a bikák szarvát.
A legtöbb, és legkülönösebb történet mégis Morihei Ueshibáról (1883-1969), az Aikido alapítójáról szól. Ueshiba képességei jóval túlmutattak a közvetlen harcművészeti tudáson… Kora előrehaladtával tanítványai egyre többször tapasztalták meg körülötte a különleges jelenségek erősödését.
1920-as években, Ueshiba egy Mongóliai út során többször keveredik élet-halálharcba. „Amint közeledtünk Paijintala felé, egy völgyben tőrbe csaltak bennünket, csak úgy záporoztak ránk a puskagolyók. Csodával határos módon érzékelni tudtam a lövedékek irányát – fénysugarak jelezték, hogy merre repülnek, így el tudtam kerülni ezeket.
„Mongóliai kalandjaim előtt” – mondta később – „a testi erő és az ügyesség megszállottja voltam, miután hazatértem Japánba, a budo lényegét, annak igazi szellemét kezdtem keresni.”. A környezetében lévők ekkor már különös dolgokat tapasztalnak, a házuk mellett lévő hosszú fű kettéválik és széthajlik, a házioltár napközben zörög, forog és furcsa hangokat ad ki magából.
1925-ben, egy magas rangú tengerésztiszt, aki mellesleg kiváló kardvívó volt, párbajra hívta ki. Ueshiba fegyvertelenül, könnyedén kerülte el a támadásokat, majd amikor a kimerült katona megkérdezte sebezhetetlenségének titkát azt válaszolta: „Még a támadásai előtt felvillant egy fénysugár a szemem előtt, és felfedte, hogy melyik irányba szándékozik vágni, így ki tudtam előlük térni.”
Tanítványainak gyakorta volt olyan élményük, amit egy Jukava nevű aikidós így ír le: „Megragadtam Moriheit, de testem azonnal elzsibbadt és hozzávágódtam a gyékényszőnyeghez.” Gyakran előfordult, hogy tanítványai edzés közben, váratlanul támadtak rá, de ez sosem érte készületlenül. Volt alkalom, amikor „a mester a tanítványra szegezte tekintetét és egy megelőző ütéssel támadott: „Az istenek épp most súgták meg, hogy fejbe akarsz kólintani. Nem gondoltál valami ilyesmire ugye?”
Egy alkalommal edzés közben, egy távolabbról figyelő tanítvány azt gondolta magában: „A támadó csak egyenes vágásokat alkalmaz, így könnyű a mesternek elkerülni ezeket. Ha én lennék ott, szúrásokkal biztosan sikerülne letámadnom.” – Ueshiba az edzés végén mosolyogva odasétált a tanítványhoz és ezt mondta: „Úgysem sikerülne.”.
Egyszer lövészek egy csoportjával került összetűzésbe, azt állítva, hogy nem fogja őt a golyó. Vállalta, hogy a lőtéren részt vesz „saját kivégzésén”, és erről alá is írt egy nyilatkozatot. Miután senki sem tudta lebeszélni erről a nyilvánvaló öngyilkosságról, egy Sioda nevű tanítványa kísérte el: „Céltáblaként odaállt a lőtér közepére, az osztagtól körülbelül húsz méterre. A lövészek céloztak és lőttek. Égdörgésszerű hatalmas zaj hallatszott, ami jó néhány lövészt ledöntött a lábáról. Morihei tökéletesen sértetlenül, hirtelen mögöttük termett. Mindenki teljesen elképedt, és arra kérték, hogy ismételje meg a csodát.” Ueshiba ráállt, és még egyszer megtörtént ugyanaz, de tanítványa képtelen volt bármit a fentieken kívül meglátni vagy meghallani.
Hazafelé Sioda megkérdezte mesterétől hogyan csinálta mindezt, mire az rejtélyesen azt válaszolta: „Földi célom még nem teljesedett be, így semmi sem árthat nekem. Amint teljesítem a feladatomat, eljön az én időm, de addig tökéletes biztonságban vagyok bármilyen ártalomtól.”. Ezt mondta akkor is, amikor az amerikai bombák záporában arra biztatta tanítványait, legyenek a közvetlen közelében, akkor nem lesz bántódásuk. Így is lett.
Néhány héttel halála előtt elájult. Ekkor már tudta, hogy eljött az idő: „Az istenek elszólítanak” – mondta. Még halálos ágyán is legyőzhetetlen harcos volt, és amikor tanítványai egyszer kedve ellenére siettek segítségére, megrázta a vállát, és a négy fiatalember kirepült a betegszobából.
„Mikor közeledett a vég, Morihei azt mondta egyik látogatójának: „Egy szárnyas lovon ülök, ami a felhőkön keresztül száll, és bámulom magam alatt a csodaszép földet.” Röviddel ezután a 86 éves Ueshiba végleg és visszavonhatatlanul átlépte annak a világnak a küszöbét, ahol már életében is oly sokszor járt… Utolsó szavai ezek voltak: „Az Aikido az egész világé.”
Talán Ő volt az, aki a harcosok közül a legmesszebb jutott, talán csak róla van a legtöbb emlék – biztosan nem tudható. Egy dolog viszont bizonyos. Azon kevesek közé tartozott, akik a harcművészetet a legnagyobb magasságokba emelték. Technikáit többek között azért tökéletesítette, nehogy valamelyik társa megsérüljön, „mivel az Aikido gyakorlása közben senkinek sem szabad megsérülnie.” Életének cselekvő ars poeticája volt: „Adjatok meg ellenfeleiteknek minden esélyt a békére. Az igazi budo lényege az élet táplálása valamint a béke, a szeretet és a tisztelet elősegítése, és nem az, hogy a világot fegyverekkel zúzzák darabokra.” Osu!
Shihan Budán László 6. dan
