Megszámlálhatatlan küzdősport gála ikonikus műsorvezetője a Harcosok Klubja hétvégi gálája kapcsán mesél a kezdetekről, a hőskorszakról és ring-környéki élményeiről.
– Te voltál az első ringspeaker Magyarországon, a szó igazi értelmében?
– Azt hiszem, mondhatom, hogy igen. Köztudott dolog, hogy a Tasnádi Péter által létrehozott Utcai Harcosok Fesztiválja volt az első igazán komoly, nagy nyilvánosságot vonzó küzdősport sorozat hazánkban. Itt és Péternek köszönhetően lettem én ringszpíker.
– Hogyan “fedezett fel” téged?
– Az irodájában dolgoztam és tetszett neki az én vehemenciám, temperamentumom. Amikor indult a versenysorozat, azt mondta nekem: “Bandi, neked olyan jó a dumád, legyél te a szpíker!”
– Meglepett a felkérés?
– Az igazság az, hogy én – 14 éves zenész pályafutás után – már akkor sem voltam megijedve a kamerától, a szerepléstől, így megköszöntem és elfogadtam az ajánlatot. Működött is a dolog nagyon jól, aztán ’96 környékén Péter gondolt egyet és kipróbált egy – úgymond – “profi műsorvezetőt”. Békéscsabán voltunk és Péter egy “befutott” televíziós riporterrel akart villantani a ringben. Az illetőt nem nevezném meg, legyen elég annyi, hogy televíziós riportokat készített. Na most egy bunyós gálán “porondmesterkedni” teljesen más “pálya”, így a “zsiványok” percek alatt szétszedték és kifütyülték a ringből. Péter akkor azonnal szólt, hogy öltözzek és ugorjak be. Így is lett, én beálltam, az új jelölt azért ott maradhatott biodíszletnek és a gála rendben, nagy sikerrel lezajlott. Volt Péternek még egy kísérlete más műsorvezetővel – ha jól emlékszem, Székesfevérvárott -, ő szintén jól ismert, népszerű személyiség volt. Namost az illető elkövetett egy főbenjáró bűnt: kihagyta Tasnádi bemutatását. Nem részletezném, ez mennyire feldühítette a sorozat atyját, de tény: soha többé nem rendeztek nélkülem utcai harcot.
– Változtak az évek alatt a bunyók, a versenyzők, esetleg a közönség?
– Igen, vannak változások. Nem mondom, hogy régen keményebbek voltak a bunyósok, de tény, hogy több versenyző volt, aki komolyabban vette a küzdősportot, még akkor is, ha a körülmények rosszabbak voltak. Bár a szabályok nem voltak ilyen kiforrottak, ám ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nagyobb tömegeket mozgatott meg egy-egy bunyós rendezvény 10-15 éve. Ment a térd, a könyök fejre, és bizony volt, mikor egyet-kettőt fordult a mentő. Ma már alig lehet jó versenyzőket összeszedni, mert a számítógépen és az okos-telefonon lógnak naphosszat, attól pedig maximum az ujja erősödik meg. Viszont akik komolyan veszik a harcot, azok minden tiszteletet megérdemelnek.
A világ eldurvult, a közönség talán minden eddiginél jobban igényli a fullkontakt harcokat, a véres összecsapásokat. Magasabban van az ingerküszöb és ezeket az elvárásokat nehezebb kielégíteni.
– Lehet a ringszpíkerkedést tanulni?
– Részben. Megmondom őszintén, itt lehet színész, énekes, bemondó, aki próbálkozik, mint ringspeaker, ha nem vagy a “zsiványok” közé való, akkor megbuktál, kifütyülnek. Én kezdettől fogva megtaláltam a bunyós gálák közönségével a hangnemet. Lehet, azért, mert én sem voltam egy “áldott jó gyerek”, de tudok a kemény maggal kommunikálni. Taxiztam, zenéltem, voltam kidobó, szóval ismertek az éjszakában, meg mindenhol. Van egy fajta habitusom, ami megfelel a feladatnak és a közegnek. Itt nem lehet gizdáskodni, nagyképűsködni. Ha nem vagy hiteles, nincs tekintélyed, akkor megbuktál.
A közönség nem díszlet. Ezek az emberek érzékenyek. Lehetnek akármilyen zsiványok, kopaszok, kigyúrt fazonok, de ha nem veszed fel velük a kontaktust, nincs szimpátia, akkor egy perc alatt elküldenek melegebb éghajlatra…
– Hogy lehet ennyi emberrel egy időben felvenni a kontaktust?
– Sok munkám van benne, hogy engem elfogadtak, mint szpíkert, de ezért minden egyes alkalommal újra meg kell dolgozni. Én mindig kommunikálok a közönséggel, de a versenyzőkkel is. Nem tolom előtérbe magam, hiszen nem rólam szól a program.
– A Harcosok Klubja sorozat rendezvényein a kezdetektől te konferálsz. Milyen a szervezőkkel dolgozni?
– Nagyon örülök, hogy részese lehetek ennek a nagyszerűen összekovácsolt csapatnak. Köszönet jár Bata Tamásnak és Kispál Balázsnak, hogy rám gondoltak és bíznak bennem. Nagyszerűen felépítették a sorozatot, hiszen egyenlő erők csapnak össze a párharcokban, így minden versenyző fejlődhet, tapasztalatot gyűjthet. Igazából nincs nehéz dolgom, mert remek meccseket, kiváló sportembereket mutathatok be az egyre inkább értő közönségnek.
– Volt, van kedvenc bunyósod?
– Persze, többen is, de mivel nem akarok senkit kihagyni a felsorolásból, inkább nem mondanék neveket. Általában elmondható, hogy kommunikálok a versenyzőkkel, a bunyó előtt és után is van hozzájuk egy-egy jó szavam. Többnyire legalább egy “Kemény legyél öcsém, ne égess le!” bele fér az időbe…
– Az idők folyamán szakértő lettél? Látod, tudod, melyik bunyóstól mi várható?
– Abszolút! Ha látom, hogy jön a versenyző nagy mellénnyel, majd szétesik magától, akkor már tudom, hogy kb. a 2. menetig bírja..
– Van “Kovács Bandi stílus”?
– Remélem, hogy igen. Én a saját stílusomban csipkedem a versenyzőket, rázom fel a közönséget, ha kell. A hangom, az orgánumom, az adottság, ami mára jól ismert lett bizonyos körökben. Akár csak Michael Buffer-é, csak ő egy kicsit többet keres…
– Védjegyed a nem mindennapi fotó-póz sem. Ez hogy alakult ki?
– Úgy gondolom, a műsorvezető fontos szereplő a bunyókon, aki nem maradhat le a fotókról sem. Mivel senkit nem szeretnék kitakarni a képeken – hiszen nem vagyok egy tízdekás gyerek -, ezt így, egy nagy terpesszel oldottam meg.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen nagyszerű bunyók, izgalmas mini tornák lesznek a programban. Nem utolsó sorban pedig az új bevonuló zeném is hallható lesz…
