A mi Atom Antink utoljára áll neki egy versenyévnek, ugyanis 2006-ban már csak a civil életben szeretne bizonyítani. Párjával gyerekeket terveznek, az élsportolói munka pedig nem feltétlen kedvez a nyugodt családi légkörnek. Kovács Antal szerint rengeteg az ifjú tehetség, úgyhogy vélhetően hamarosan újabb olimpiai érem érkezik.
– Hogyan készül az idei versenyévadra? Hol tart a felkészülésben?
– December végén volt egy achilles-ín műtétem. Most speciális erősítést végzek: súlyzózás, kerékpározás, úszás. Valószínűleg a februári Hungária Kupát kihagyom, de a világbajnokságra csúcsformába akarok kerülni. Szeretnék egy jó eredménnyel, éremmel búcsúzni a versenysporttól.
– Búcsú?!
Címeres mezben
– Igen. Sikerült megállapodnom a klubommal abban, hogy 2005-ben is a paksi Atom színeit képviselem, így még ezt az évet végigversenyzem. Mondom ezt úgy, hogy most, 32 éves fejjel vagyok a csúcson – mind fizikailag, mind fejben. Beértem. Az évek során átélt fokozott megterhelés miatti izületi fájdalmakat megszoktam, tudom kezelni. Tulajdonképpen két ember van az aktív judósok között, aki meg tud engem verni, és én is mindenkit legyőztem már. Ezért úgy gondolom, hogy teljes a versenyzői pályafutásom, amelynek a sidney-i olimpiai arany volt a tetőpontja. Athénban kis szerencsével megismételhettem volna a bravúrt. Az elődöntőben a legnagyobb riválisom egy hajszállal volt jobb – szerencsésebb? – nálam, így elmaradt a nagy eredmény. Abban a pillanatban csalódott voltam, de ma már látom: az igazi tragédia nem egy verseny elvesztése, hanem az, amit nap, mint nap látni a híradókban.
– Nem férne bele még egy olimpia? Ön ma is kiemelkedik a mezőnyből…
– Biztos vagyok benne, hogy megfelelően fel tudnék készülni, és nem törölnék fel velem a padlót az ellenfelek. Ám most már a civil életben kell bizonyítanom. Tavaly megnősültem, szeretnénk gyereket. Ha még egy olimpiai időszakot feláldoznék, akkor 36 évesen lennék pályakezdő. Az élsporttal járó “cigányélet” nem kedvez a családi, karrier-terveknek. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy hamarosan abbahagyom a versenysportot. Készülök a civil életre…
– Sok sportolónál gondot okoz, hogy hogyan állja meg a helyét a mindennapi életben.
– Ettől nem félek. Folyamatosan tanulok, mióta az eszemet tudom. A Közgázon szereztem diplomát, most pedig doktori képzésen veszek részt Pécsett. A Paksi Atomerőmű is kínált állást.
– Végleg szakít a cselgánccsal?
– Szó sincs róla. Annyi mindent adott nekem ez a sport, hogy úgy érzem, tartozom annyival, hogy segítsek a fiatalabb versenyzőknek, a klubomnak.
– Ezek szerint dolgozna edzőként, vagy vállalna tisztséget a szövetségben?
– Talán eljön ennek az ideje is, ám most az a legfontosabb számomra, hogy megteremtsem az alapokat egy nyugodt családi élethez. A judo – hasonlóan más sportágakhoz – igen szűkös forrásokkal gazdálkodik. Ha majd megtehetem azt, hogy társadalmi munkában végezzek komoly feladatot, akkor aktuális lehet a dolog. Most azonban semmiképp sem szeretném szaporítani a szövetségre váró “éhes szájak” számát.
– Hogy látja, kik léphetnek “Atom Anti” nyomdokaiba?
– Szerencsére rengeteg az ígéretes fiatal. Bor Barna és Rajcsányi Gergő kiváló cselgáncsozók, akik rövid időn belül – amennyiben nem hátráltatja őket sérülés – a világ élvonalába tartoznak majd. Az elmúlt négy évben sorra nyerték a korosztályos versenyeket nemzetközi szinten is. Idén azonban még ott leszek a szőnyegen és megizzasztom őket. Az utánpótlás mellett Ungvári Miklós már most is magas szinten versenyez, és folyamatosan bizonyítja tehetségét. Ezért azt mondom: nem sokáig kell várni a következő olimpiai judo-éremre.
– És, ha a kis Kovács is a judóra adja majd a fejét?
– Boldog leszek, és maximálisan támogatom majd. Saját és versenyzőtársaim példáját látva állítom: aki judózik, az sikerrel veszi a hétköznapi élet akadályait is. Egyébként 11 éves unokaöcsém is cselgáncsozik, és kiváló eredményeket ér el.
