Világbajnoki bronzérmes karatésunk ma négy iskolában tanít gyerekeket. Klima Zsuzsa azt mondja: a karate az egész életét kitölti, edz, versenyez, versenyeket szervez, tanít és még a párja is karatés. Célja, hogy a világ élmezőnyében maradjon, és arany érmet szerezzen.
– Hogyan kezdődött a sportpályafutásod?
– Teljesen véletlenül jött hat és fél éves koromban. Az egyik barátnőmet a szülei néptáncra akarták vinni a Vasas Művelődési Házba, de az nem tetszett neki. Viszont volt ott karate is, és a barátnőm kérte, hogy menjek el vele karatézni. Azóta karatézom.
Büszkeségünk: Klima Zsuzsa
 |
– Mi tetszett meg benne?
– A gyerekeknél még nem a sport a lényeg. Jófej volt az edző, aranyosak a gyerekek, jókat játszottunk, jók voltak a táborok. Körülbelül 3-4 év múlva fogtam fel, mire való ez. Az első versenyemen kilenc éves voltam. Voltunk vagy hárman és megnyertem. Kaptam egy igazi nyulat, hatalmas élmény volt. Így kezdődött a pályafutásom.
– Ma is megvan ez a lelkesedés?
– Négy iskolában tartok edzést, gyerekekért vagyok felelős. Nem mondhatom, hogy nincs kedvem. A versenyzői pályafutásom valóban hullámzó; egyszer szeretek karatézni, másszor nem. A karate ma már nem kérdőjeleződik meg. Életformává vált. Ugyanaz a kis tépelődés jelenik csak meg, ami mindenkiben a család, a munka vagy bármi miatt.
– Idővel minden sikeres karatés tanítani kezd?
– A mesterem kért meg, hogy segítsek neki az egyik klubjában. Lehettem úgy 14-15 éves. Suli után mentem segíteni, így nekem nem kellett havi díjat fizetni. Kb. 18 évesen kezdtem el saját edzéseket tartani, mert megélhetésre volt szükségem. Persze meg kell tanulni tanítani, gyerekekkel foglalkozni. Csak mert téged tanítanak, te még nem tudsz tanítani.
– Megfelelő megélhetést biztosít számodra a karate?
– Négy iskola már igen, hiszen ebből élek. Ezen kívül versenyeket is szervezek. Gondolkodtam rajta, hogy elmegyek dolgozni, de nem lehet. Reggel edzésre megyek nyolctól tízig. Délután háromkor kezdődnek az edzések, kilencig, tízig karate ruhában vagyok. Hová menjek tíztől háromig dolgozni? Tépelődtem is azon, hogy nem dolgozom, aztán rájöttem, hogy ez a munkám. Ugyanúgy nyolc órát dolgozom, mint bárki más. Ez okozza a legnagyobb örömet; miért csinálnék olyat, amit nem szeretek? Amióta csak a karatéval foglalkozom, felfejlődtek a csoportjaim, egyre többen jönnek. S a gyerekek eredményein is meglátszik, hogy három éve csak velük foglalkozom. A versenyzésből nem lehet megélni, a tanításból viszont igen.
– Látsz rá esélyt, hogy ez változik?
– Amíg a karate nem lesz olimpiai sportág, addig biztosan nem. A szövetség a pénzét arra fordítja, hogy a versenyek ne legyenek önköltségesek, ki tudjanak fizetni minket. De már én is jeleztem, hogy jó lenne, ha fizetnének valamit azért a húsz évért, amióta karatézom. Mondhatom, hogy a legjobbak között vagyunk, legalább egy szponzort behozhatnának. Úgy tűnik, nekem lesz szponzorom, mert elkezdek nyomulni, de elég ciki, hogy a sportolónak kell szponzorok után kutatni.
– Na, igen. Te nyomulsz, de mi a helyzet a többiekkel? Úgy tudom, hogy az Adidas többeteket is támogatja.
– Engem is támogat, de csak ruhákat kapunk tőle. Ez egy jó dolog, de a ruhával, vagy a táplálék kiegészítővel nem tudom kifizetni a számláimat. Jó, hogy nem kell vennem karate ruhát, de ha a szponzor ad évente hatot, a tizenkettedikkel mit kezdjek? Még a nevem is bele van hímezve, el sem tudom adni – ez persze csak poén. Most talán megváltozik a helyzet, mert a világbajnokságról hoztam két bronzérmet, S. Kovács Ádám az ezüstöt. Látható tehát, hogy a világ élvonalában vagyunk.
– Ismertebbek lettetek a VB óta?
A győzelem pillanata
|
– Ha ma azt mondod egy sportújságírónak, hogy a karatés Klima Zsuzsa, nagyjából tudja, hogy miről van szó. Az összes sportújságban benne voltunk. Ez az ismerőseinknek köszönhető, a páromnak, Ádám ismerőseinek, szüleinek, az én tanítványaimnak, akiknek ismerőseik vannak rádiónál vagy tévénél.
– Most 26 éves vagy. Meddig szeretnéd folytatni?
– Jó kérdés; már húzom egy ideje. A párom 35 éves, hat éve együtt vagyunk. Ő már gyereket szeretne, én tolom kifelé kétévente. Úgy gondolom, hogy harminc éves koromig még folytatni szeretném, de nem lehet tudni, jövőre mi lesz.
– Vannak még céljaid?
– Az a nyomorult arany, az jó lenne. Mindig egy banánhéjon csúszom el, egy sorsolás, egy pont, egy másodpercnyi kihagyás. Továbbra is az a célom, hogy az élmezőnyben maradjak. Szeretnék egy érmet az Európa Bajnokságról is elhozni. Az EB nehezebb verseny, mint a világbajnokság, mert az európai karatésok a legjobbak.
– Tóth Bea azt mondta, hogy az első három-négy versenyző között valójában már nincs különbség, inkább a pillanatnyi körülmények döntenek egy-egy érem sorsáról.
– Persze, ez így van. Tizedmásodperceken múlik; jó időpontban ütsz, jól rúgsz, ő pont nem védi. Kb. 15 ország van az élmezőnyben, mi is zárkózunk fel. Ma már nem pipálnak ki minket az első körben, számon tartanak. Ádám is, én is olyan versenyzőket vertünk meg, akikről nem is álmodtunk. Ezért természetesen köszönet illeti az edzőmet, Rebicek Gerdet is, no, meg persze mindenkit, aki segített. Komoly teljesítmény van mögöttünk, s fontos, hogy itt sportkaratéról van szó, nem különböző stílusokról. Már csak mi ragaszkodunk a stílusokhoz, Nyugat-Európában csak a sport karatét ismerik.
– S mi miért ragaszkodunk hozzájuk?
– Nálunk is inkább az idősebbek gondolkodnak stílusokban, akik harminc évvel ezelőtt jelen voltak a magyar karate első lépéseinél. Aki húsz éve kezdett karatézni, az már sportkaratéban gondolkodik. Amíg az “öregek” karatéznak, addig nehéz a váltás.
– Az öregekről jut eszembe; szerinted meddig folytatható a karate?
– Kilencvenkilenc éves korig lehet edzőként edzéseket tartani, de kérdés, hogy mit tudsz adni. Van, aki még akkor is edzéseket tart, amikor már semmit nem tud nyújtani. Tudni kell leállni; a versenyzéssel is, és az edzéseket is át kell adni a tanítványoknak. Japánban a legnagyobb mester addig karatézik, ameddig él. De ott más a szellemiség; ott kilencven évesen is úgy mozdul meg, hogy itt a harmincévesek is örülnének, ha képesek lennének ugyanerre.
–
Mi a különbség a japán és a magyar szellemiség között?
– A japán szemléletet sosem tudjuk behozni Európába. Itt képtelenség úgy élni, mint a japán karatésok. Mi sport karatésok vagyunk és nem tradicionálisak. Ott egy családban több generáció is karatézik, Japánban ez inkább életmód, mint sport. A különbség látszott a mexikói VB-n is. Míg a törökök üvöltözve szurkoltak versenyzőjüknek, a japánok fegyelmezettek voltak, kimérten várták az eredményt.
– Szerinted Európában mennyire van a karate mögött szellemi háttér?
– Én minden tanítványomnak először a tradicionális alapokat tanítom meg. Dojo-etikettet, viselkedést. Ezt már nem lehet elvenni a gyerektől később sem, amikor sport karatéra oktatom őket. A tisztelet, a hierarchia nem változik.
A sikerhármas: Tóth Beatrix, S. Kovács Ádám és Klima Zsuzsanna
|
– Mit látsz a tanítványaidban?
– Kicsit elfogult vagyok, de nekem már van néhány korosztályos magyar bajnokom, 9-10 évesek. Szerintem nagyon ügyesek, de ezt az eredmények is bizonyítják. Van egy 20-25 fős gárdám, amely szeretne a nyomdokaimba lépni. Ők feltöltenek; lemegyek fáradtan edzést tartani, s már lebegek is a föld fölött. Nagyon fontos számomra az őszinteségük, a szeretetük. Szeretnék majd EB-re vagy világbajnokságra küldeni gyerekeket, ehhez sok munka kell.
– Igen, igen… szorgalom, kitartás.
– A karatézni járó gyerekeknek két típusa van: az egyik a szerencsétlen, amelyiket lerakod a sarokba, és ott marad. A szülő meg azt akarja, hogy csináljon már valamit a gyerek, mert megrugdossák az iskolában, és csak sírni fog. A másik típus az, amelyik folyamatosan nyüzsög, amelyiket ki kell fárasztani. Kérdés, hogy hányan folytatják majd. Most kényelmes, mert a saját iskolájukban van az edzés, de ha elmennek középiskolába, egyetemre, akkor kiderül, mennyire erős a kötődés a karatéhoz. Aztán jön a családalapítás, de ha a karate szeretete erős, akkor olyan párt talál majd magának, aki ezt elviseli.
– Ahogyan te is tetted…
– Én mindent úgy intéztem, hogy a karate maximálisan beleférjen. Sportiskolába jártam, a gimiben is sportosztályos voltam. A Testnevelési Egyetem szintén megengedte, hogy a karate legyen a legfontosabb. A párom pedig a válogatott edzője, tehát szintén karatés. Ez már így is marad; húsz év nagy idő, és a karate rengeteget adott nekem.
(Hamarosan interjút olvashatnak a mexikói világbajnokság ezüst érmesével, S. Kovács Ádámmal is.)
Comments
comments
