A kérdésre két oldalról lehet alapból választ adni, mert egyfelől a laikus szerint az a mester, akinek „fekete öve” van.
A másik oldal minősítése azok oldaláról érkezhet, akik eléggé elmélyedtek a harcművészetekben, ők nagyobb biztonsággal nevezhetnek valakit mesternek, vagy éppen ellenkezőleg.
Láthatjuk, hogy a vizsgákon elért eredmény nem minden esetben adhatja meg az a minősítést, aminek alapján valóban mesterré válik egy harcművész. A legtöbben a különböző irányzatokkal azért kezdenek ismerkedni, hogy sportoljanak, képesek legyenek megvédeni magukat, illetve a gyerekek jelentős részét a szülők viszik le az első edzésekre.
A klubvezetőn, edzőn múlik az, hogy sportolókat, vagy harcművész mestereket nevel azokból a tanítványokból, akik hosszabb ideig koptatják a tatamit. Persze ehhez az is szükséges, hogy az edző is rendelkezzen azzal a tudással, ami őt mesterré minősíti! A kezdők részben mozogni szeretnének, részben pedig azt a misztikumot megismerni, ami a keleti harcművészeteket még napjainkban is áthatja. A kettő ötvözete révén lehet eljutni ahhoz a felismeréshez, hogy valaki rá szeretne lépni az Útra, vagy pedig sportmunkája eredményeként előbb-utóbb megkapja a mester címet jelentő övfokozatot.
Van azonban a fentieknek egy igen érdekes aspektusa! Hogyha valaki elmélyedten harcművészettel foglalkozik, akkor a tanultakat a leghatékonyabban a való életben tudná visszaigazolni. Ez azt jelenti konkrétan, hogy egy éles helyzetben (utcai kötözködés, vagy valakinek a segítségére sietni) képes a bizonyításra, és tudásával legyőzi a vele szemben állót, állókat. Ennek egy másik lehetősége, hogy a versenyeken bizonyítja be a leendő mester, hogy felülemelkedik harcosságával, ismereteivel, technikájával az ellenfelén. Napjainkban azonban olyan sok tanítvány mellőzi a tényleges harcot, soha nem teszteli mindazt, amit elsajátított. Az edzőtermekben, dojokban vívott küzdelmek, amikor az edzőtársak állnak szemben, igen megtévesztőek az igazi harcokkal ellentétben. Azonban ezek az emberek is eljutnak, eljuthatnak a „csúcsra”, és fokozatuk szerint mesterré válnak, a sorban a többiek elé kerülnek. Gyakran elkövetkezik az az idő is, amikor ezek a mesterek is úgy érzik, hogy klubot indítanának, mert öntudatuk erre készteti őket.
Kétségtelen az is, hogy a legnagyobb harcosok pont kerülni akarják a küzdelmet, de ez inkább azért van, mert magabiztosan tudják – korábbi tapasztalataikból -, hogy mi lesz a végeredmény. Azok azonban, akik soha nem mérettették meg magukat tényleges küzdelemben, ahol a vesztes gyakran földre kerül (de újra és újra feláll!), ők önvédelemből ideológiát gyártva lekicsinylik a kihívást jelentő megmérettetéseket. Hallani ilyenkor olyat is, hogy azért nem küzdenek, mert technikájuk halálos, ezért korábbi mestereik megtiltották számukra a harcot. Igen, ez már az a kategória, ami egy tényleges harcost mosolyra késztet.
Még tegyünk egy kitérőt, mivel a jellem is nagyon fontos tényező. A legtöbb harcművészetben a mester felé megfogalmazódik egy igen jelentős elvárás, ez pedig a szerénység! A tanítványokkal, hierarchiában felettük állókkal szembeni alázat, ami bizony a tisztelet alapja. Láthatjuk gyakran, hogy ez a legkevésbé jelen lévő tulajdonság, és sok vezető ennek ellentmondóan kérked „tudásával”, hatalmával, erejével.
A fentieket még bőven lehet fokozni, de próbáljunk konklúziót vonni, egy kicsit egységbe foglalni, hogy szerintünk ki tekinthető Mesternek:
Aki elkötelezetten képes alárendelődni annak az irányzatnak, amit Útjának választott, és soha nem adja fel, hogy újabb és újabb ismereteket szerezzen – technikában, szellemi elmélyedésben és valós megmérettetések során! Ezen felül betartja a hierarchikus alapelveket, és tiszteli mestereit, tanítványait. Nem hátrál meg akkor, ha éles küzdelemben igazolhatja tudását, ha mégis veszít, fejét lehajtja, és keresi a megoldást, hogy a következő alkalommal ő lehessen a jobb!
Azonban köszönettel várjuk mások véleményét is, ha a sorainkkal ellentétes véleményt fogalmaznának meg.
KGy
