A somolygás, a vigyor, a széles mosoly a génekből tör elő – mindezt dzsúdósok viselkedéséből mutatták ki.
A San Francisco-i Állami Egyetem pszichológusai látó és születésüktől vak dzsúdósok viselkedését elemezték a 2004-es nyári olimpián és paralimpián készült felvételeken.
Egyértelműen kiderült, hogy a látó és a vak dzsúdósok ugyanúgy, a helyzethez illően változtatták arckifejezésüket.
Valódi és társadalmi mosolyok az athéni pódiumon –
Tamerlan Tmenov (balról), Szuzuki Kejdzsi,
Dennis van der Geest és Indrek Pertelson előadásában
Például a magukat vesztesnek érző ezüstérmesek – akár látók, akár vakok voltak – “társadalmi mosolyt” öltöttek arcukra, ami azt jelenti, hogy csupán a szájuk húzódott szét. Igazi, önfeledt mosoly esetén nemcsak a száj görbül mosolyra, hanem a szemek is összehúzódnak és csillognak, az orcák pedig megemelkednek.
Az is kiderült, hogy a látó és vak sportolóknál szomorúság esetén ugyanazok az arcizmok lépnek működésbe. Korábban pedig azt mutatták ki ugyanezen a kutatók, hogy a győzelmi büszkeség a látó és vak sportolóknál ugyanazokat a gesztusokat váltja ki: felszegett fej és kidüllesztett mellkas.
Megdőlt tehát az az elmélet, hogy az efféle érzelmi megnyilvánulásokat az ember a társait figyelve lesi el, hiszen a születésüktől fogva vak emberek sosem látják, hogy hogyan kell mosolyogni, szomorkodni, büszkének lenni, vagy akár csak udvariasságból társadalmi mosolyt ölteni.
A mosoly genetikai öröklött képessége bizonyítottnak látszik.
Forrás: Judoinfo.hu
