El tudjátok képzelni, hogy perui legyen a világ legjobb vívója, vagy, hogy szudáni nyerje a Tour de France-t? Vagy azt, hogy a holland futball válogatottnak japán edzője legyen? Hát azt, hogy a tradícionális japán harcművészet, a karate legnagyobb alakja egy 70 éves holland úr? Bármilyen hihetetlen, ez utóbbi igaz. A 10. danos, Kancho Jon Bluming Csillebércen adott exkluzív interjút az budomagazin.hu-nak.
– Mindenki csak szuperlatívuszokban beszél önről. Emlékszik még arra, hogy hogyan is kezdődött?
– Hogyne. Tengerészgyalogos voltam, a koreai háborúban szolgáltam épp. A kikötőben álltunk, arra várva, hogy kifusson a hajó. Nagy kiabalását hallottam a partról és elmentem megnézni, mit is csinálnak. Nagyon megtetszett, de nem vettem igazán komolyan, mert tudtam, hogy napokon belül kifutunk. Már otthon, Hollandiában, 1954-ben egyszer épp a barátnőmhöz igyekeztem, aki Amszterdam egyik veszélyesebb kerületében lakott. Az egyik utcában pedig megláttam egy hirdetést egy judo klubról. Azonnal le is mentem a klubba, és onnantól minden este ott voltam. Egy év alatt fekete öves lettem, 1956-ra már két danos mester voltam, egy évvel később pedig Európa-bajnok a holland csapat kapitányaként. Még abban az évben kaptam meg a harmadik danomat, amikor egy holland edzőtáborban 26 perc alatt 75 judost győztem le.
Jon Bluming és Adámy István (fotó: extrem.hu)
 |
–
Lenyűgöző. A kyokushinnal is ekkoriban ismerkedett meg?
– 1959-ben Japánba utaztam, ahol én voltam az első külföldi tanítvány. Akkoriban kezdtem a kyokushinnal is foglalkozni. 1961-ben jöttem vissza Európába. Mindenkivel harcoltam, aki kiállt ellenem, továbbadtam a Japánban megszerzett tudásom. Aztán 1970-ben abbahagytam a versenyzést. Elegem lett a politikai csatározásokból. Akkor a kyokushin már csak a pénzről szólt. Végül 1980-ban, amikorra totál elegem lett a harcművészetek világában folyó szarakodásból, addig noszogattak, míg úgy döntöttem, alapítok egy saját szervezetet. Az alapelvet egyik tanítómtól tanultam. Ő mondta mindig, hogy bárki lejöhet az edzésre, ő nem kivételez, de csak az maradhat, aki tényleg judózni jön le. “Semmi politika, semmi rasszizmus, semmi vallási szöveg, csak judo. Aki másról kezd el beszélni, azt örökre kizárom.” Amikor 1980-ban visszahívtak, akkor a sensei-em tanítása jutott eszembe, és úgy döntöttem, csinálok egy kyokushin budo kaikant. Így jött létre az International Budo Kaikan (IBK). 23 éve munkálkodunk és mindössze három embert kellett ez idő alatt kizárnunk.
–
Számon tartja még, hogy körülbelül hány taguk lehet világszerte?
– Fogalmam sincs. Azt meg tudom mondani, hogy hány klubunk van világszerte. 200 dojot tartunk számon. Van például hat Amerikában, kettő Franciaországban, három Spanyolországban, 3 Horvátországban, 3 Magyarországon, 15 Hollandiában, a szülőhazámban, egy Angliában, egy Belgiumban, de jelen vagyunk Ukrajnában és Oroszországban is – a fejlődés folyamatos. De bármekkorára is nő a szervezet, a fő szabály az marad, hogy egy nagy családként edzünk. Persze nekem is meg kell élnem valamiből. Azonban, hogy megmutassam, hogy a harcművészetek világában milyen extrém példák is vannak, vegyük mondjuk a japán Mr. Azuma esetét. Ő kis korában az én tanítványom volt. Hét éve, amikor Japánban jártam, ahol megkaptam a tizedik dant, meghívott, hogy menjünk el, harcoljunk meg velük. Persze azt gondolta, hogy majd jól elvernek bennünket, de nem így történt. Mi nyertünk, aztán a következő évben is és azután is. Aztán egyik évben Azuma behívott az irodájába, és bejelentette, hogy nem vehetünk részt többet a világbajnokságon, mert a tanítványai megunták, hogy mindig mi nyerünk. Pár évvel később egy indonéz tanítványomat becsempésztük és második lett. Máig sem tudják, hogy az én tanítványom volt. Azuma célja, hogy egy ugyanolyan szervezetet hozzon létre, mint az enyém. Csakhogy az ő fő motivációja a pénz. A weboldalán is látható, hogy ha egy klub be akar lépni hozzá, akkor évi 4000 dollárt kell befizetniük tagdíjként. És a dojok minden tagjának évente 10 dollárt kell befizetni az ő számlájára. Nálunk ez másképp van. Számomra ez hobbi is, nem csak megélhetés. A saját nyugdíjamból csak nem fizethetem az utazásokat, a szervezési költségeket! Ezért a dojoknak 60 eurót kell befizetniük évente. A dojok új tagjainak pedig egy egyszeri 15 eurós tagdíjat, ami egy életre szól. Ennél kevesebbet már nem kérhetek. Néhány japán kancho multimilliomos lett a befolyt tagdíjakból, de nekem nincs szükségem ennyi pénzre. Mostanra nagyjából rendeződtek a viszonyok, sokat javult a helyzet, de számomra már túl késő, így hetven évesen.
–
Hetven éves? Egy nappal sem néz ki öregebbnek 50-nél.
– Oh, köszönöm. Deréktól lefele ma is 18-nak érzem magam.
–
A magyar vezetéssel hogyan került kapcsolatba?
– 1993 végén az akkori világbajnok eljött hozzám Hollandiába, azzal, hogy Oyama küldte. Azt akarta, hogy menjek vissza Japánba és tanítsam szabad küzdelemre a legjobbjait, merthogy annak én vagyok a legnagyobb szaktekintélye. Oyama még emlékezett arra, amikor a hatvanas évek végén mindenkit megvertem. Hajlandó lettem volna fátylat borítani a múltra, a politikai csatározásokra, de 1994. április 28-án kaptam egy faxot arról, hogy Oyama meghalt, úgyhogy ebből nem lett semmi. Halála után persze elkezdtek marakodni a koncon, bírósági perek folytak arról, hogy kire szálljon Oyama hatalma. Nem sokkal ezután hívott fel Adámy István, hogy ő az én szervezetemhez szeretne csatlakozni. Valahogy így kezdődött a kapcsolatunk. Mára ott tartunk, hogy szeretnék minden országban kinevezni egy helyi kanchot, persze Adamy lesz a magyarországi kancho, így aki csatlakozni akar, az rajtuk keresztül is megteheti.
–
Ön még harcol?
– Földharcban. A térdem már annyira szétment, hogy állóharcba már nem nagyon bocsátkozom. Persze valószínűleg még így is tönkreverném őket. A földharcot élete végéig űzheti az ember.
Comments
comments
