„Nincs élesebb fegyver, mint az akarat; jin és jang, a legkiválóbb bandita. A legkiválóbb bandita a testben rejtőzik el, és felesleges szót nem ejt…” (Lao-ce)
A meditációval, az elmélyült gyakorlással, a harcos testében és lelkében egyre nagyobb erők ébrednek. Köztük olyanok, amelyeket az északi beavatásokban használtak, és amelyek természetéhez tartozik, hogy képesek átvenni az irányítást a lélek felett. A morális alkalmatlanság, a lelki tisztátalanság, a transzformálatlan és valódi mélységében érintetlen érzésvilág azonban az univerzum bölcsességének köszönhetően lehatárolja az elérhető spirituális erők nagyságát, hiszen az ilyen szellemben gyakorló harcos előtt ezek az erők valódi mivoltukban soha meg sem mutatkoznak.
„Egy megkapóan szép történet szerint, egy Nobushige nevű szamuráj meglátogatta Hakuint, a bölcs szerzetest, hogy megtudja létezik-e menny és pokol. Hakuin gúnyolni, bosszantani kezdte a szamurájt, mire az kardot rántott. Ekkor Hakuin csöndesen csak annyit mondott – Innen nyílnak a pokol kapui.
A katona abban a pillanatban megértette a tanítást és visszatéve kardját, fejet hajtott a mester előtt – És innen a paradicsomé. – folytatta a mester.”
A harcművészeti beavatás legmagasabb szintjén érkezik el az élet és a halál misztériumaiba való bepillantás lehetősége. Ennek a fokozatnak az eléréséhez már olyan belső átdolgozottsággal kell rendelkezni, amely kevesek kiváltsága volt.
„Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.” (Mt.22,14.)
A harcos lét legmagasabb foka annak a belső állapotnak a megtapasztalása, ahol a fény és a sötétség, a kinn és a benn, a fenn és a lenn tökéletes harmóniában olvad össze. Ennek pillanatában a fizikai világ fátyla eltűnik, és a mögötte lévő időtlen képben az Ember felismeri önmaga lényegét, életének magasabb céljait. Ezt az évtizedes kemény iskolázást követő, spontán élményt nevezik valódi megvilágosodásnak, vagy nagy Satorinak. Morihei Ueshiba, a történelem egyik legnagyobb harcművésze így számol be erről:
„Láttam az istenséget. Olyan megvilágosodást éltem át, ami valóságos, teljes feloldódással járó és egyértelmű volt. Egy szempillantás alatt megértettem a világ természetét: a harcos útja az, hogy általa kifejeződjék az isteni szeretet, olyan szellem, amely magához ölel és védelmez mindent, ami létezik. A hála és az öröm könnyei patakzottak arcomon. Úgy láttam a világmindenséget, mint otthonomat. A napot, a holdat, a csillagokat legközelebbi barátaimnak éreztem. Az anyagi világhoz való minden kötődésem elenyészett.”
A harcos, aki saját szenvedésén keresztül tanulta meg értékelni és tisztelni az életet és a halált, a fegyverré változott testét többé már nem önös érdekek, hanem magasabb célok szolgálatába állítja, bölcsen segítve mindenkit, aki életét fejlődési folyamatnak, egyfajta belső alkímiának tekinti. Azok a mesterek, akiknek neve kitörölhetetlenül ott ragyog a harcművészetek egyetemes történetének lapjain, iskolázásukban a lelki, szellemi erőik megtisztítását és szublimálását tartották a legnagyobb értéknek.
Mijamoto Muszasiról, minden idők egyik legnevesebb japán kardforgatójáról mondták a korszak másik kiemelkedő harcosának, Szaszaki Kodzsirónak a legyőzése után:
„Kodzsiró az erő és ügyesség kardjában bízott. Muszasi a szellem kardjában hitt, ez volt az egyetlen különbség kettejük között.”
Shihan Budán László 6. dan
