Shihan Budán Lászlótól kaptuk az alábbi cikket, amelyet részletekben közlünk:
„Nem harci technikákat tanítok nektek, hanem erőszakmentességet. Az igazi budo lényege az élet táplálása valamint a béke, a szeretet és a tisztelet elősegítése, és nem az, hogy a világot fegyverekkel zúzzák darabokra.”
(Morihei Ueshiba)
A mai értelemben vett harcművészetek a történelem során ott alakultak ki, ahol a harc, a küzdelem, egy szellemi áramlat hatására művészetté, az egyéni kiteljesedés útjává kezdett válni. Ahol felismerték, hogy földi létünk eltagadhatatlan realitásai közé tartozik az agresszió és hatalom örvénylésében keletkező harc. A harcművészetek végcélja – bármennyire furcsa is – az erőszakmentesség megteremtése, a belső harmónia elérése. Aki a harcban pusztán harcot lát, az nem jutott túl a jelenségek világán, nem ismerte fel, hogy saját lelkében is folyamatosan valami hasonló zajlik, amíg meg nem ismeri, fel nem oldja saját belső ellentéteit. Aki a harcban a fejlődés lehetőségét, különféle erők kiegyenlítődését, egyensúlyra törekvését látja, az belépett a harcművészetek lényegének megértéséhez vezető kapun.
A kelet világszemlélete értékként kezelte a katonai erényeket és felismerte a harcos spirituális átnemesítésének jelentőségét. Olyan emberi kiteljesedést látott ebben, amely a harcot, az önismereti út, a beavatás eszközeként tekintette. Így lehetett a harcból művészet a szónak abban az értelmében, ahogyan a valódi művészet is mindig valami időtlenül magasabb rendűvel köt össze alkotót és befogadót egyaránt.
A harcművészeti út valaha a legmélyebb, legnehezebb és legveszélyesebb utak egyikét jelentette. A régi idők mindennapos kemény harcaiban felismerhetővé vált az ellenség illúzió volta, hiszen a harcművésznek mindig önmagával kellett szembenéznie, mert az ellenfél gyorsasága a saját lassúságával, ereje a saját gyengeségével, bátorsága és rettenthetetlensége a saját félelmével és bizonytalanságával szembesítette. Útja az önmegismerésen keresztül vezette őt az univerzummal, a világmindenséget irányító legmagasztosabb erőkkel való szoros összefonódáshoz.
Azt, hogy harcot nem csak művészetként, emberi kiteljesedésként lehet megélni, jól példázzák a katonai beavatások harcművészetektől eltérő korábbi hagyományai. Ezek emlékei elgondolkodtatóan szemléltetik, milyen értéket jelenthet mai világunkban a harcművészetek eredeti szellemiségben történő alkalmazása, és mekkora spirituális kihívásokkal kell annak szembenéznie, aki a harcművészet területén közeledik az anyagon túli világok felé.
Voltak ősi társadalmak, amelyek harcosaikat a legpusztítóbb, legkeményebb, szó szerint vadállati erők felélesztésére ösztönözték. A cél, az emberben meglévő lelki és fizikai gátak lerombolásával az volt, hogy a leendő harcos az állatvilág legkegyetlenebb ragadozóinak hatalmas, ám leginkább „ember alatti” erejével kapcsolódhasson össze.
A germán mitológia, az északi hagyományok, az afrikai Leopárd-társaságok, vagy más indoiráni harcos népek hagyományai bő tárházát jelentik az efféle beavatások leírásának. Bár ezek alapmotívumai több hasonlóságot hordoztak a harcművészetekével, azonban végcéljukban alapvető különbséget mutattak. Amíg a harcművészetekben az értékek integrálása, az emberi lét harmonikus átnemesítése volt a cél, addig ezekben a régi társadalmakban valami egészen mással találkozhatunk. Itt az akarat és bátorságpróbák után a vágyott ragadozó lelkével való eggyé válás, a ragadozó bőrébe bújás jelentette a beteljesülést. A beavatásra jelentkezőnek a vadállat létmódját kellett felvennie, gyakran puszta kézzel megküzdeni vele azért, hogy szert tehessen a húsevők mágikus erejére.
Az egyik legnagyobb hadi próbatétel mégis az egyéni küzdelem volt, amelynek célja az ősi germán hagyományban a berserkr-őrjöngés kiváltása volt. A leendő beavatottnak emberi mivoltát agresszív és rémisztő haraggal kellett meghaladnia, egy titokzatos, embertelen és pusztító erő sodrásában, ami veszett ragadozóhoz tette hasonlóvá. Ezt a lélek legmélyéről felmerülő forró, perzselő és féktelen démoni erőt nevezték a germánok wut-nak, majd később furornak, azaz őrjöngésnek. A wut már az ókorban sem volt ismeretlen, Homérosz ménosz-nak nevezi a pusztító csatákban, hősi ütközetekben megjelenő sajátos szakrális élményt.
A beavatás során a közösség egy újabb rettenthetetlen harcost nyert, aki vadállati erővel tudott harcolni ellenségeivel szemben. Az ősi időket megéneklő Ynglinga Sagában, Odin, a germán főisten társai a berserkr-őrjöngés állapotában, „mellvért nélkül mentek, vadul, mint a kutyák vagy a farkasok. Pajzsukat harapdálták és erősek voltak, mint a medve, meg a bika. Lemészárolták az embereket, és se vas, se acél nem fogott rajtuk.” E harcosok a medve erejével, a farkas vadságával bírtak és a legenda szerint a harcokban sebezhetetlenek voltak. Szertartásaikban, támadásaik előtt, nagy jelentősége volt a zajkeltő eszközök, zúgattyúk, dobok alkalmazásának, amelyek fékevesztett harci önkívületet gerjesztettek, és azt szimbolizálták, hogy az őket támogató túlvilági erők velük vannak.
Az ősi északi harcos kultuszok a holtak világához kapcsolódtak, abból nyerték spirituális erejüket. Jellemző ünnepük – figyelemre méltó módon – a téli napforduló volt, ahol az alapvető élményt a tagok és a holtak találkozása jelentette.
Shihan Budán László 6. dan – kyokushin karate
