Liu Hngjin 1958 októberében mesélte el a templom legendáját. Ezt idézük most, illetve egy-két történelmi tényt is mellépakolunk. Kinek, melyik tetszik jobban…
A legenda dióhéjban
A Shaolin Kung-fu a világ egyik legismertebb harci művészete, amely több mint 1500 éves. Ez az első rendszerezett stílus, amely alapját képezi csaknem az összes ma létező küzdelmi irányzatnak. Szoros kapcsolatban áll a Chanbuddhizmussal; kialakulása egy Bodhidarma nevű indiai szerzetes nevéhez fűződik.
A Hegyet Kínában a
Közép hegyeként ismerik. A Songshan-hegy Henan tartományban két nagy hegy között húzódik. A keleti Taishi-, a nyugati a Shaoshi-hegy. Gyakran hallhatunk Kínában a “Shaoshi-hegy 28 változásáról” – a kínai nép ezzel a kifejezéssel utal a hegy különös és változatos formáira.
A legendák szerint az északi és déli dinasztiák korának (420-589) egyik évében (485) a hatodik lunáris hónap hatodik napján, három ember mászott a Shaoshi-hegyen, hogy örömüket leljék annak szépségében. Egyik dél felől vette útját, a másik északról, a harmadik pedig nyugati irányból érkezett.
HegyjárókA dél felől közeledő ember a földjósok (feng shui ren) jellemző öltözetét viselte, legalább hatvan éves volt, haj és szakálla ősz, fején, szürke karimás kalapot viselt. Kiugró, fekete gallér volt nyaka köré csatolva, szürke köpenye hátán a nyolc diagram ábrája volt hímezve, arany és ezüst színekben. A nyolc diagram közepén a Tai szimbóluma, fekete és fehér félhold egymásba fonódásában. Barack színű selyem övének rojtjai a járás közben előre-hátra himbálództak. Fehér harisnyája térde alatt volt megkötve. Fekete szatén cipőit selyemszalagokkal erősítette bokáihoz. Arca ráncos volt már, de tekintete bölcsességet sugárzott, szemöldöke kihangsúlyozta mélyen ülő szemeit. Hosszú, de nagyon vékony szakállt viselt. Körülbelül öt láb magas volt, magabiztosan és nyugodtan haladt felfelé útján. Kezében lévő okkersárga táskájában jóstükrét vitte, magában taoista szövegeket mormolt.
Az északról jövő ember szerzetesi ruhában volt, majdnem hét láb magas, erőteljes testalkatú, széles vállú, olyan erősnek tűnt, mint egy medve. Fekete, lapos szatén sapkát, és szürke szerzetesi ruhát hordott, melyet csípőjénél aranysárga övvel kötött meg, és világossárga cipői voltak. Arca pirospozsgásan egészséges volt, szemöldöke fekete és vastag, lapos orra oroszlánéhoz hasonlított. Magas arccsontjai kiemelték vastag ajkát, állát erős fekete szakáll borította. A hátán lévő tokban éles, rövid kard volt, kezében vastag botot vitt, melynek végére acélkés volt erősítve, nyaka körül buddhista szerzetesi lánc lógott. Útja közben “Amiddha Buddha” nevét recitálta (Amitofo).
A nyugat felől érkező, a földesurak gazdag és pompás öltözetét viselte. Kalapja mélylila volt, közepén a jáde nagy békéjének fehér jelével. Fekete selyem köpenyét aranysárga fonal szegélyezte, e felett szorosan feszülő virágokkal hímzett lovagló inget viselt. Cipőit szalaggal erősítette lábaihoz. Kezében nagy, nyitott legyezőt tartott, mely tarka bambuszból készült, a legyezőn áramló írásjelek voltak. Szögletes arca, vastag ajkai, gömbölyű orra kiemelték rövid kecskeszakállát. Ahogy haladt, magában ismételgette: “Keress pénzt, hogy még gazdagabb lehess!”
A kolostorA három ember valamivel a Liantian csúcs alatt volt, amikor hirtelen beborult, hűvös szél kezdett süvíteni, a völgyön keresztül felhőhullámok és sűrű köd közeledett egyre közelebb és közelebb. Erejüket megfeszítve, dacolva a kemény széllel vánszorogtak a csúcs irányába. A felhők és a köd váratlanul szürke világba burkolta az egész hegyet. Céljukat elérve már erősen izzadtak, teljesen kimerültek. Egy tizenkét láb hosszú szikla volt a csúcs tetején, amelyre le is estek holt fáradtan. Kis idő múlva hangokat hallottak a felhőkből. Felfelé néztek, és délkeleti irányban egy ősi kolostor körvonalai rajzolódtak ki. A kolostor valahogy olyan távolinak, de mégis valóságosnak tűnt. Hatalmas volt, kilenc udvara egymás mögött húzódott, a termek rendben sorakoztak. Vörös falai, sárga tetőcserepei, élénkpiros oszlopai és faragott tetőgerendái voltak, minden tetőnél hat faragott vadállat szobor állt a sarokban. Az ereszekből fémcsengők lógtak, melyek csilingeltek, ha fújt a szél. A tölgyek sötétzöldje és ciprusfák smaragdzöldje kiemelte a nagy fakapukat és a fakapuk előtt álló két kőoroszlánt. A kapu felett egy nagy tábla lógott: “Zhulin kolostor”, más néven “Bambusz üreg kolostor”.
Ott mindig hó van…Egy fiatal szerzetes állt a kolostor kapuja előtt, kezében seprűt tartva, egy idősebb szerzetes állt mellette. A fiatal szerzetes megkérdezte az idősebbtől: “Mester a Zhulin kolostor a mennybe emelkedett, de maradtak-e még vajon buddhista kolostorok a lenti világban?” Az öreg szerzetes szakálla rázkódott a nevetésben, és ezt felelte: “Hát persze, hát persze! Bár a Zhulin kolostor a mennyben van, de a lenti világnak még mindig ott van a Shaolin kolostor.” “Van egy Shaolin nevű kolostor az emberi világban? Hol van?” – kérdezte a fiatal szerzetes álmélkodva. Az idős szerzetes kinyújtotta kezét és lefelé mutatva így szólt: “Nézd! A Shaoshi- hegyek északi lábánál, abban a fás ligetben van. A kolostortól északra láthatod az Öt Lélek Csúcsát, amint a többi csúcs körbeveszi. A kolostortól délre pedig a Kilenc Katlan Lótusz csúcsát. A Kilenc Katlan Lótuszától keletre van az öt hegy: Zászló, Dob, Kard, Pöröly és Harang, közelükben láthatod a Gyöngy Függöny forrásának vízesését, mely keleti irányban folyik el a kolostor mellett.” “Oh, Mester, most nyár-közép van! Miért van a Shaoshi-hegyen még most is hó?” “Ez egy a Shaoshi természeti csodái közül. A felesleges csapadék azt az illúziót kelti bennünk, hogy a hegyen még mindig hó van.”
A három ember a nagy dobformájú sziklán ülve minden egyes szót tisztán hallott, és letekintettek a Liantian csúcsáról abba az irányba, amelyre az idős szerzetes mutatott. Bizony valóban! A Shaoshi-hegyek északi lábánál egy hatalmas kolostor bontakozott ki lassan a felhők közül. Hét udvara volt és pompás csarnokai. Minden terem kapuja fölött tábla lógott, melyre gyönyörű aranysárga írásjelekkel fel voltak írva az egyes termek nevei, egymás után sorban, a főkaputól kezdve: Shaolin Kolostor, a Mennyek Urának Csarnoka, a Gyémántkeménységű Hősök Csarnoka, Az Apát Dolgozószobája, Bodhidharma Pavilon és az Ezer Buddha Csarnoka. A kolostoron kívül és belül egyaránt a fák nagyszerűen árnyékoltak a tűző naptól, bambusz és szilvafák is nőttek sűrűn. A három ember lenyűgözve bámult, mint legszebb álmukban, és útjuk során mondogatott szövegeiket ismételgették magukban. Amint hangjuk megtörte a csendet, a felhő azon nyomban eloszlott, az ég kiderült. Ismét letekintettek a hegy északi lábához, de a kolostornak már nyoma sem volt, csak az erdőt látták ott. Az emberek annyira álmélkodtak, hogy csak pislogtak egymásra. Kis idő múlva, miután visszanyerték érzékeiket, visszaindultak lefelé a hegyről, abba az irányba, amely felől jöttek.
És elkezdtek tervezniMiközben lefelé tartottak, a két szerzetes közötti párbeszéden tűnődtek, minél többet tűnődtek, annál jobban furcsállták az egészet. Mind halottak a Zhulin kolostor legendájáról, de a Shaolin kolostorról ekkor hallottak először. A kolostorra élesen vissza tudtak emlékezni. Egyértelmű volt számukra, hogy a hely hatalmas spirituális jelentőséggel bír. Elkezdték szövögetni a terveiket a hellyel kapcsolatban.
A földjós az ősei sírját akarta odaköltöztetni, így biztosítva, hogy leszármazottai mind nemesek, bölcsek és rátermettek legyenek. A földesúr saját kúriát akart felépíttetni a hegyen, mert hitt abban, hogy a hely szerencsével ruházza majd fel anyagiak tekintetében. A szerzetes úgy döntött, hogy a helyen kolostort épít, hogy táplálja ezzel az ősi Buddhák tanításának lángját. Amint visszatértek a hegy lábához, beállt az éjszaka. Visszatértek saját otthonaikba, és mindegyikük arra gondolt, hogy minél előbb valóra váltsa álmát.
A szerzetes hirtelen felriadt az éjszaka közepén, nem tudott visszaaludni, visszatért hát a Shaoshi északi lábához. A csillagfénynél meglátta, hogy azon a bizonyos helyen sűrűn nőnek a fák, és középen két ciprusfa áll egymás mellett. “Megérkeztem!” – mondta. Majd levette egyik saruját, és betette a két ciprusfa közé ásott lyukba, így jelölvén meg a helyet, majd hazatért.
A földjós az első kakasszóra kelt, nyomban visszatért a hegy északi lábához. Meglátva a két ciprusfát, letört egy faágat, és mélyen beszúrta a földbe a két fa közé. Miután megjelölte a helyet, ő is hazatért.
Ahogy a Nap felemelkedett a hegyek fölé a földesúr kikecmergett ágyából, és komótosan visszaballagott a helyére, meg akarta azt jelölni saját tulajdonaként. Látta, hogy a két ciprusfa között egy faág áll ki a földből, ráakasztotta kalapját, majd hazatért.
Három nappal később az emberek visszatértek a helyre, ezúttal már saját munkásaikkal, hogy nekiláthassanak a munkálatoknak. Természetesen vitába keveredtek egymással. Nem tudtak volna dönteni, de szerencsére Xiao Wen császár épp ekkor látogatott a Shaoshi-hegyhez. Látva őket vitájukban, megkérdezte őket mi a civódás oka, majd azt, hogy mi alapján formálnak jogot a földterületre. A földesúr nyomban felelt: “A faágra akasztott kalap az enyém!” A földjós is válaszolt: “De a faágat én szúrtam a földbe!” “A sarumat elástam a két ciprusfa között a földbe!” – mondta a szerzetes. A császár szólt: “Mivel a kalap a faágra van akasztva, a faágat tűzték előbb a földbe, és mivel a faág a cipő közepébe van fúrva, teljesen nyilvánvaló, hogy a szerzetes volt itt először.” A földesúr és a földjós erre szomorúan távoztak.
Legyen a neve Shaolin!A császár beszédbe elegyedett a szerzetessel, megtudta, hogy az Indiából jött, hogy terjessze Buddha tanítását, és akkor már Kínában vándorolt három éve. A császár maga is érdeklődött a buddhizmus iránt, és becsülte a szerzetes határozottságát. Megbízta a helyi hivatalnokokat, hogy segítsenek mindenben a szerzetesnek a kolostor felépítésében. A szerzetes a császár áldását kérte, és azt, hogy maga a császár adjon nevet a felépítendő kolostornak. A császár így szólt: “A hegyet Shaoshinak hívják, a két ciprusfát övező fás erdőség neve lin, legyen hát a kolostor neve Shaolin.”
Ekkor kezdődött a Shaolin története.
(
A történetet egy hetvenéves tanár, Liu Hngjin mesélte el 1958 októberében.)
Nézzük a tényeket!A valóságban a kolostor Xiao Wen császár építette egy Ba Tuo nevű indiai szerzetesnek 496-ban. A szerzetes járatos volt a harcművészetekben. A legenda szerint olyan gyors és erős volt, hogy a kerekes kútból a vizet nem kézzel tekerve húzta fel, hanem a kerék rugdosásával.
A templomot a kút köré építették.
Déli Shaolin irányzatAz északi templomban Tamo érkezése után szépen fejlődött a kung fut és a chanbuddhista meditálást tanuló szerzetesek hada.
Elérkezett azonban a nap, amikor Tamo észrevette, hogy már öregszik és tudta, hogy
egyvalakinek át kell adnia minden tudását, hogy az folytathassa munkáját. Kihirdette tanítványai között, hogy azt tanítja meg mindenre, aki a legszebb verset írja neki.
A szerzetesek neki is láttak a feladatnak, de az egyikük, a hatodik tanítvány, nem tudott írni, ezért úgy döntött szóban mondja el versét Tamonak. A legszebb vers a hatodik tanítványé lett, de mivel nem írta, ahogy azt Tamo kérte, nem ő lett a kiválasztott, hanem a második tanítvány.
Ezen nagyon megsértődött, és elment délre, hogy ott nyisson iskolát.
A déli iskola sokáig sokkal virágzóbb volt mint az északi, mert a hatodik tanítvány jobb vezető volt és jobban tudott szólni az emberekhez.
(Folytatjuk…)
Comments
comments