Noha húsz év is eltelt, a Linda névről mindenkinek Görbe Nóra és a nyolcvanas évek kultsorozata jut eszébe. A korábban ritmikus sportgimnasztikázó Görbe Nóra a forgatás során került kapcsolatba a taekwon-do-val, s a kapcsolat sokáig fennmaradt.
– A Lindával került először kapcsolatba a küzdősportokkal?
– Igen, előtte ritmikus sportgimnasztikáztam. Tehát korábban is sportoltam és versenyeztem. Az előkészületek 1980-ban kezdődtek, amikor a távol-keleti küzdősportok közül még csak a taekwon-do, a shotokan és a kyokushin karate voltak jelen Magyarországon.
Görbe Nóra a Lindában – az elmaradhatatlan Babettával
 |
Ezek közül a taekwon-do tetszett meg a legjobban. Akkor tért vissza Svédországból Harmat László is, aki ismerte a rendezőt, s kezdett a Marczibányi téren tanítani. A taekwon-do-ban sok szép ívelt rúgás van, s nálunk nem a harc hatékonysága volt fontos, hanem az, hogy minél látványosabb legyen.
– Könnyen hozzászokott a ritmikus sportgimnasztika után?
– Nem, nagyon sok kritikát kaptam, hogy ne balettozzam taekwon-do helyett. Nem volt egyszerű hozzászokni a verekedéshez sem. A ritmikus sportgimnasztika a test plasztikus szépségét hangsúlyozza ki, és én a verekedés során is a légiességre, a könnyedségre és a finom mozgásokra koncentráltam a brutalitás helyett. Már csak azért is, mert sok szoknyás verekedést vettünk fel.
– A Linda óta mennyit foglalkozik küzdősporttal?
– Patakfalvy Miklóshoz a sorozat után is jártam edzésekre, de aztán terhes lettem, szültem, így egyre kevesebb lehetőségem volt. Később mindkét gyerekemmel jártunk edzésre, de problémát okozott, hogy túl későn voltak az edzések; kilenc órakor kezdődtek; iskola, tanulás mellett ez nem volt szerencsés. A gyerekeim ma már nem is űznek küzdősportot, Anna lányom, aki 21 éves hozzám hasonlóan ritmikus sportgimnasztikázik, 15 éves Marci fiam pedig vízipólózik. Ráadásul még most, télen is szabad téren. Mindkettőnket ráz a hideg; engem átvitt értelemben, őt meg szó szerint. Igaz, én is forgattam így, amikor mindenki téli kabátban, sapkában és kesztyűben volt, én ott álltam egy szál fürdőruhában. Előfordult, hogy télen vettünk fel nyári jeleneteket, vagy éppen fordítva.
– Mi volt a legfontosabb, amit a harcművészetek révén megtanult?
– Sok év telt el azóta, hogy ezt csináltam, és nem is a hagyományos módszerekkel dolgoztunk. Mi nem a közvetlen küzdelemre törekedtünk; pontos koreográfiánk volt, amit végre kellett hajtani. Olyan volt, mint egy tánc. Az volt a cél, hogy a mozdulatsor megismételhető legyen a felvételek miatt. Más fajta hozzáállást igényelt, más fajta igénybevételt jelentett, mint a hagyományos taekwon-do. A sportág képviselői sokszor azt mondták, hogy ezt nem csinálnák. Gyakran, amikor a taekwon-do-sok egy jelenetre azt mondták, hogy jó volt, a rendező azt mondta: újravesszük. Valódi rátermettséget igényelt. Ugyanakkor fizikailag nagyon sokat kaptam a küzdősporttól, külön erőnléti edzések és próbák voltak. Úgy mondanám, a lövészárok összehozott minket a forgatáson, bajtársakká váltunk. Együtt áztunk-fáztunk, erőlködtünk, úgy éreztük, hogy valami nagy dolgot vittünk véghez. Olyan volt az egész, mint egy edzőtábor, csak nem két hétig tartott.
Gyermekeivel, Annával és Marcival
|
– Ha már a nagy dolgoknál tartunk; azt tudta, hogy Tóth Beatrix, aki a moszkvai karate Európa Bajnokságról bronzéremmel tért haza, a Lindán felbuzdulva kezdett karatézni?
– Sokaktól hallottam, hogy a sorozat hatására mentek le az edzőtermekbe, olyanok is, akik ma már komoly eredményeket érnek el. Divatba hoztuk a küzdősportot, és nem eredménytelenül. Sokakat motivált a Linda, és ez nagyon jó érzés. Azt jelenti, hogy a Linda túlmutat egy tévésorozaton, hiszen olyan értékeket közvetített, mint például az egészséges életmód. Egy szóval: nagyon örülök.
Comments
comments
