Egy egyetemi adjunktus, evangélikus lelkész próbálja eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a karate gyakorlása rossz irányba befolyásolja a gyermekek lelki fejlődését.
A közelmúltban szembesültem egy olyan véleménnyel, amely szerint nem tanácsos és nem javasolt a tizenéves gyermekeknek a karate tanulása. Nem azért, mert testi-fizikai szempontból ne lenne egészséges.
Nem is azért, mert nem a sportszerűségre nevel. A veszélyt egészen egyszerűen, vagy éppen nagyon is összetett módon a karate gyakorlásában a tévútra vezető szellemi hatások jelentik – állítják…
Az sem titok, hogy mihez viszonyítva téves a karate szellemisége. A kioktató dörgedelmet ugyanis egy népszerű fővárosi templom szószékéről hallottam.
Megdöbbentett az egyoldalúság, amellyel a vélhetően jó szándékú, ám nyilvánvalóan avatatlan igehirdető a karate tanulásában rejlő káros spiritualitástól óvta a keresztény hallgatókat.
A szónok, személyes tapasztalatát általánosítva, olyan fiatalokra hivatkozott, akiket a heti többszöri edzés a véleménye szerint rossz irányba befolyásol. Elborzadva említette, hogy a karatét gyakorlók az edzőterembe lépéskor meghajolva valamilyen „szellemnek” tisztelegnek, majd tovább sorolta a szándéka szerint kijózanító jelenségeket. Feltehetően úgy vélte, a több száz fős, zömében szülőkből és nagyszülőkből álló hallgatóságból, ha csupán néhányan megrettennek és a gyermeket vagy az unokát távol tartják a már nevében is gyanús edzőteremtől, a dojótól, az elijesztésre építő lelki sokkterápia beválik.
A hitvédő érvelése a saját megfontolásai alapján minden bizonnyal kiállta a próbát. Szavaira emlékezve azonban, veszélyesnek azt a buzgó és türelmetlen, a kulturális és a szellemi különbségeket vakmerő magabiztossággal átlépő gőgöt és felületességet tartom, amely éppen a karate filozófiájától és az annak megfelelő gyakorlattól áll a legtávolabb.
Magam tizenötévesen, 1980 őszén kezdtem el ismerkedni a kyokushin karatéval. Megdobbantja a szívem, hogy több társammal együtt a korai szakasz, a hazai hőskor részese lehettem. Emlékszem, a hirtelen megnyúlt, testi és lelki értelemben egyaránt cérnaszál kamasznak milyen tartást adott a tudat: karatéka vagyok! Évek múlva, az akkor kötelező katonai szolgálat alatt súlyosan megbetegedtem. A kórházban lábadoztam, aggódó szüleimet a főorvos azzal fogadta, hogy most született másodszor a fiuk. Gyenge ugyan, de fel fog épülni, mert sportol… Szüleim bocsánata csak fokozta az orvosságok gyógyhatását: Talán túl sok időt töltött el a gyerek diákként a karatéval, de ennek köszönheti az életét.
Felnőtt fejjel, negyed évszázad szünet után ismét megnyílt előttem az út, a kyokushin útja. Mondhatnám némi ünnepélyességgel, hogy az elmúlt időben az élet szólított el arról. Korábban az emberi ellentétek, a megfelelő szellemiséget nélkülöző törekvések kiábrándító hangja. A testi, fizikai teljesítményt előnyben részesítő verseny-hangulat gátlásokat oldó vagy porig alázó parancsa. Később a hivatásnak, a családnak, a világnézetnek, más szóval a tevékeny mindennapoknak a finomabb érzékelést eltompító alapdallama.
A szívem legmélyén azonban soha nem idegenedtem el attól, amit budónak, vagy bushidónak, azaz a harcművészet titkának nevezünk. A csillag, amelyet szabad szemmel hiába kerestem, a bölcsesség távcsövén át újra a közelembe került. A meglátott távlat pedig a karaténak a zsidó-keresztény kultúrkörben eretnekségként elítélt szellemiségét ostorozó szózat ellenkező értelmű visszhangját kelti bennem.
Miközben a teljesítmény külső kényszerétől görcsösen vergődő embertársaimat, közöttük önmagamat és a családtagjaimat szemlélem, a karate-edzéseken azt tanulom, hogy a legnagyobb teljesítmény önmagam legyőzése és minden körülmények között az önuralom megőrzése.
Miközben a csonkuló magyar családokat, a széthulló, elidegenedő társadalmi csoportokat és az országos méretű romlást látom, örömmel tartozom abba a központi edzőterembe, a Honbu-dójóba, ahol úgy talál magára fiatal és idősebb, hogy egyúttal – minden külső kényszer nélkül – szerveződik megtartó közösséggé házaspárok és gyermekeik, kisiskolások és felnőttek, azonosan vagy másként gondolkodók alkalmi kapcsolata.
Miközben az egyéni érdekek nemtelen érvényesítése és a magamutogatás egyre szélesebb körben természetessé válik, a karate tanulása során azt tapasztalom, hogy egy vérbeli mester soha nem engedi el a tanítványa kezét. Amikor úgy tűnik, hogy ezt teszi, nem ő lesz hűtlenné, hanem a tanítványa válik önállóvá. A mester, átadott tudásával mindvégig megtart és megőriz annak, amit maga is egy életen át, képvisel. A docendo discimus, a tanítva tanulunk elvének jegyében aktív és passzív részese ő is az oktatási folyamatnak. A karate így a mestertől és a tanítványtól egyszerre kíván szerénységet és határozottságot, nyitottságot és tekintélyt.
Miközben az ősi, emberi értékeket kifejező fogalmak a költő Adyval szólva „lekacagott szavak”, az edzések végén, mielőtt a – tudatosan írom így – szertartásos elmélkedés perceiben tett és szó elmélyül bennem, őszinte vállalással teszek hitet olyan, ma jobbára megmosolygott értékek mellett, mint az udvariasság, a tiszteletadás, az erőszakmentesség, az emberiesség, az alázatosság, a bölcsesség, az erő és a fegyelem.
Miközben az edzésmunka során verejtékesre izzadom magam, azt veszem észre, hogy az eredmény, a siker, a cél elérése csak részben múlik rajtam. „Több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál”, mondta Jézus a tanítványainak (Lk 12,23). Több a karate a testmozgásnál, a sportolásnál, a versenyre készülésnél. Feltárja a test kiaknázatlan lehetőségeit, megtanít a légzés és a lazítás fontosságára, az erő és az erőtlenség kölcsönhatására. Holisztikus, vagyis az egész emberre tekint. Befolyásolni tudja a test és a lélek, a psziché állapotát és számol a szellemi, a pneumatikus erőhatásokkal. Ott kínál megoldást, ahol a leginkább hiányosak az emberi képességeink.
A karate valóban több és más, mint csupán egy ág a megannyi harcművészeti irányzat, vagy az ismert küzdősportok között. Lelki-szellemi vetület nélkül elképzelhetetlen, ám korántsem a rosszra bátorító világnézet, vagy a gyermekeinket fenyegető, veszélyes szellemi tévút. Sokkal inkább a mi közép-kelet európai kultúrkörünkben is képviselhető, az emberségre, a fegyelemre, a helyes miheztartásra, a testi-lelki egészségre törekvő életforma.
Kereszténység és karate békésen megférnek egymás mellett, de akár együtt is az életünkben. Arra kell ügyelnünk csupán, hogy ne váljanak a gondolati merevség, a hitből fakadó elfogultság és kizárólagosság-tudat áldozatává.
Dr. Bácskai Károly (1. DAN)
ev. lelkész, egyet. adj.
