A bandót és a bansay-t más indokínai harcművészetekhez hasonlóan, a világ más részein egyáltalán nem gyakorolják. Ám ettől még rendkívüli technikai érzéket követelnek, és halálosan hatékonyak.
Az Indokínai-félsziget évszázadokon át véres hódítások és háborúk színtere volt, ahol a túlélés az önvédelmi, katonai képességeken múlt. Számos különleges stílus alakult ki, amelyek adott esetben az ország jellegzetessége lett.
A BANDO – előbb indiai, majd inkább kínai hatásra kialakult burmai harcművészet, amelyet az angol gyarmatosítás (1885) előtt THAINC néven a köznép számára titkosan, kolostorokban oktattak. Jellegzetes védelmi jellegű harci rendszer, amelyben fegyveres és pusztakezes technikák egyaránt találhatók.
Kéztechnikáit általában nyitott kézzel, kézéllel vagy ujjhegyekkel hajtják végre. Alapja a közelharc, rúgástechnikái is erre épülnek
A bandót más indokínai harcművészetekhez hasonlóan a világ más részein egyáltalán nem gyakorolják.
A BANSHAY a bando ikertestréve is lehetne, hiszen ez a burmai fegyveres harcművészet, amelyben a legkülönfélébb botok, kardok és kések forgatását gyakorolják.
A burmai fegyverforgatásra jellemző a gyorsaság, a könnyedség és a magasan képzett technikai érzék.
A kardvívók védőfelszerelés nélkül küzdenek, de sérülések csak a legritkább esetben fordulnak elő.
A banshay a technika célpont előtti megállításán (kontroll) egyik legszebb példája: a kardvívók fegyverüket a támadott testelülete előtt néhány milliméterrel állítják meg, annak ellenére, hogy a mozdulatokat maximális sebességgel hajtják végre.
Talán éppen ezért a banshayt a világ más részein egyáltalán nem is gyakorolják, kivéve az Egyesült Államokat.
