A baranta az önálló magyar harci irányzatot jelenti. A szó eredeti jelentése: harcra, hadjáratra, rajtaütésre való felkészülés. A környező országokban rablást, fosztogatást jelent. A kaukázusi népeknél a konfliktusok erőszakos, de vér nélküli elintézési formáját, vagy harci vetélkedőt jelképez. Kicsit elmélyedtünk a témában.
Fotó: lokal.hu/Szabó Dóra
A tradicionális magyar harcművészetet barantának nevezzük, amíg csupán versengésről, felkészülésről, békeidőszakon belüli gyakorlatozásról szól. Az ellenség megsemmisítésére való törekvés esetén böllönnek nevezzük. A felkészítés során a böllön jellegű elemeket elsősorban hivatásos katonák és oktató szintet elért barantázók sajátíthatják el.
A baranta a tradicionális magyar életfelfogást fogadja el harci filozófiájának. A hagyományos életelvek szerint élő ember először önmaga megismerésére és meghatározására törekszik, s ezt rendeli a fennálló világ rendje mellé.
A barantázók egyik legfontosabb célja, hogy a hagyományos magyar harci kultúra elemeinek megismertetésével, a baranta önálló harci rendszerének minél eredményesebbé tételével megismertesse és világszerte népszerűsítse a magyar kultúrát, a természetet és az embert tisztelő magyar énképet valamint, hogy az általuk űzött stílust az egyik legnépszerűbb harcművészeti irányzattá tegyék hazánkban és későbba világon is. A terjeszkedés elsődleges irányát Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, Kárpátalja és a Közép-ázsiai területeken élő testvérnépek szállásterületei jelentik.
Az egyéni kezdeményezőkészséget tisztelő, a kreativitást fejlesztő és elősegítő rendszere gyorsabb tanulási eredményekhez vezet. Ez igaz mind a mozgásos folyamatokra, mind a személyiség fejlesztésének lehetőségeire.
Egy barantával foglakozó embernek hinnie kell abban, hogy a “régiek” látják az ő munkáját, a belefektetett energiát és “megelégedéssel” tölti el őket, hogy “látják” önmaguk továbbélését.
A harcművészetek kialakulásáig egészen az emberi társadalmak szerveződésének kezdetéig vissza kell tekintenünk. Már ekkor kialakulnak harcoló rendek, amelyeknek a legfontosabb feladata a harcra történő felkészülés, a tapasztalatok gyűjtése, továbbadása, kiképzési- és felkészítési formák létrehozása volt. A csoportos felkészítés mellett ugyanakkora hangsúlyt fektettek az egyének képességeinek fejlesztésére.
Ezekben a harci “műhelyekben” a fegyveres- és pusztakezes alkalmazások mellett az emberi szellem fejlesztésével is foglalkoztak. A vallási-, zenei-, filozófiai tartalmakkal megtöltött kiképzési és személyiségformálási módszerek legalább annyira alkalmasak voltak arra, hogy képviselőiket “harci művészeknek” vagy “harcművészeknek” nevezzük, mint későbbi kínai és japán társaikat. Mozgási kultúrájuk pedig vetekedett a ma legkiválóbbnak mondott harcművészeti formákkal. Volt rá idejük, hiszen évezredekről beszélünk. Ráadásul a fegyveres környezet kevésbé volt változó, mint az elmúlt évszázadokban.
A szkíták, szarmaták, hunok, avarok, párthusok, magyarok, kunok, mongolok hadseregeiben a katonák felkészítésével foglalkozó tíznagyok és száznagyok olyan harci kultúra továbbörökítői voltak, amellyel érdemben nem tudta felvenni a versenyt (a nehézlovas eljárás szarmata találmány, ők is alapozzák meg a nyugati lovagi kultúrát). Ennek az egyik legmagasabb színvonalat elért képviselői a magyarok voltak (Mátyás levele Ferdinánd nápolyi királynak), aki a lovak kezelésében és harci felkészítésében teljesen sajátos “művészi tökéletességű” rendszert (szárnyék rendszer-suttogó), dolgoztak ki. Évszázadokon keresztül törvény tiltotta a magyar lovak külföldre történő eladását, valamint a kiképzők (csikósok, katonák) elcsábítását.
Később egész Európa és Észak-Amerika is magyaroknak köszönheti a lovas hadi kultúra megújítását. A lovas alkalmazások mellett azonban jelentős hatással voltak a gyalogos technikákra is. A legtöbb ősi birodalomban megfigyelhetjük, hogy (főként a lovas alkalmazások tömeges elterjedése után) vándorló, félig megtelepedett népek jelentős szerepet töltöttek be az államszervezet alakításában és a kultúra formálásában.
Padányi Viktor írásai szerint a magyar harci alkalmazások első képviselőit az évezredekkel korábban élt kasszu és szabír népeknél kell keresnünk. Némely emberben az esetleg kétséget ébreszthet, hogy a magyarság és a magyar kultúra hogyan kapcsolódik -e népekhez (ez a kétsége azonban a “finnugor elméletre” százszor igazabb kell, hogy legyen), de az nem vitatható el, hogy a szkíta (csak a görögök hívták így), hun, avar kultúrának és életmódnak Európában egyetlen örököse van (maradt), és ezt az örököst “magyar embernek” hívják.
A baranta esetében ez azt jelenti, hogy minden információ, amit a történetírás és a régészet a rendelkezésünkre bocsát ezekkel a népekkel kapcsolatban az a magyar kultúrát, ezen belül a magyar harci kultúrát gazdagítja. A szkítákról szóló görög, perzsa és egyiptomi írások, a hunokról szóló kínai, latin és görög feljegyzések ugyanúgy feldolgozás alá kerültek, mint az avarokról szóló elbeszélések és régészeti leletek.
Szűkebb értelemben a baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő fegyveres- és pusztakezes harcművészeti irányzat. Jelentős szerep jut a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások, a hasonló életmódközösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrája.
A baranta (böllön) mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen (elsősorban Habsburg) uralkodók (birkózást, ökölharcot, vívást, íjászatot, lovaglást) tiltó vagy korlátozó törvényei. A mozgáskultúra nagy része így csupán harci táncokban, a pásztor életmódban, vívókönyvekben és művészeti ábrázolásokon maradt meg. A baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele.
Kopecsni Gábor (Fotó: © Nano Calvo)
A szó jelentése: harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. azerőszak alkalmazása. A kunoknál zsákmányszerző utat jelent. A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának (Horka) voltak a felesküdött, különlegesen kiképzettsegítői.
A baranta a magyar történelem kezdeti időszakaiban élő azon szabad jogállású tagjaitól származik (fejérek), akiknek kiváltsága és egyben kötelezettsége volt a hadakozás. A hadi hivatást mesteri módon elsajátító, sajátos kiképzési rendszert és taktikai elveket alkalmazó harcos réteg az előzménye a magyar történelemben évszázadokig fennmaradó harcoló (nemesi) rendeknek, csoportoknak.
A hadi csoportosulások felkészítői és vezetői rendeletekben szabályozták az egyének és a csoportok hadi felkészítésének rendjét. A kölpények, kaplonyok, talmácsok, tíznagyok, száznagyok,a civilis-ek, várjobbágyok (iobagio castri), a keltjobbágyfiúk (iobagiones exemti), a hivatásos viadorok (pugilok), a gyepüvédők, őrök (speculator), a nemesek (nobilis),a Magyarországra telepedett hadi kötelezettségük folytán kiváltságokat birtokló népek, besenyők, böszörmények (muszlimok), kunok, jászok, a hagyományosan fegyverforgatással foglalkozó magyar nyelvű népcsoportok (székelyek, őrségiek, hajdúk) a speciális feladatokra létrehozott vegyes összetételű harci csoportok (nyőgérek, lövők, királyi vadászok, testőrzők-ajtonállók, végvári vitézlő rend, huszárok) azt mutatják, hogy a magyar történelemben legalább másfélezer évet ölel fel a harci professzionalisták jelenléte, befolyása a politikai életre és a kultúrára. Hadi kultúra a magyarság társadalomszervező formáira is rányomta a bélyegét. A had szó nem csak “sereget” alkotó katonákat jelenti a magyar nyelvben, hanem az együtt élő és dolgozó önvédelmi és gazdasági egységet is.
Mindez azt jelenti, hogy a japán, a lengyel, a török és az orosz állami berendezkedéshez hasonlóan a magyaroknak is jelentős nagyságú csoportjai vállalták évszázadokon keresztül az életmódszerűen a harci szolgálatot, a kiképzést, a harci tudásanyag szellemi és fizikai fejlesztését, továbbadását.
A baranta elsősorban az ő tudásanyagukra és az évszázadok alatt kialakult életfilozófiájukra épül. Ők a baranta jogelődei. A szervezetten működő magyar harci kultúra a VII.-XVII. század között élte virágkorát. A barantában három kiemelkedő időszakot különböztetünk meg: 1. A vándorló állam időszaka, 2. Az Árpádok időszaka, 3. A végváriak időszaka.
A XVI. század elejétől megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettől az időszaktól fogva a népi kultúra őrzi csak tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Az ezt követő időszakokban már egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a harci jellegű tudásanyag.
A magyar harcművészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az első komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták előmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent.
Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok előretörésével és népszerűségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot. A ’80-as években egyes műhelyekben komoly kutatómunka alakult ki, amelynek a hatására 1993-ban az akkori Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lefektették a sportág alapjait.
1997-ben létrejött a Baranta Szövetség (jelképe a rakamazi Turulmadár), 1998-ban rendezték az első magyar bajnokságot. A sportág fejlődésében fontos szerepet játszottak azok a mongol, kazak tanulmányutak, amelyet a sportág kutatói és segítői tettek meg az elmúlt évtizedben, valamint azok a mongol és török oktatók, aki a Közép-ázsiai fogáskészletekkel bővítették a baranta tárházát.
Ma már a világ legjobb lovasíjászai ismét magyarok. Jelentős előrelépést jelentett Dr. Harnos Imre 10 danos stílusalapító nagymester látogatása is, melynek következtében a vezető magyarországi Zen Bu Kan Kempo Egyesületek jelentős része baranta szakosztályokat indított. A régi pusztai tízes rendszerek mintájára 1999-ben alkották meg az első Fokozat- és vizsgaszabályzatot.
A barantázók ősi magyar állatneveket (az állat ereje szerint) kapnak a teljesített vizsgák alkalmával (Borsuk/borz, Burk/farkas, Bars/párduc, Kaplony/tigris). A baranta az összetett képességű harcos lehetőségeit vizsgálja, ezért ugyanakkora hangsúlyt fektet a távra ható-, a vívó fegyverekre, mint a közelharcra és a pusztakezes megoldások alkalmazására.
Egy oktatói vizsga (Bars-oktur, 5. fokozat) megszerzéséhez 34 különféle vizsgaelemből kell teljesíteni a megszabott minimum szinteket a vizsgázónak.
I. Thug-Baranta(gyalogos szakág)
II. Ráró-Baranta(lovas szakág)
III. Oslu Baranta( a lovas vagy a gyalogos szakág versenyeztetési rendszerének egy-egy versenyszámának önállóan való megrendezése)
– Oslu egyéni
– Oslu Tömén / Szállás (csapat)
IV. Baranta harci játékok (a barantához kapcsolható -a harci képességeket fejlesztő- olyan csoportos és egyéni játékok, amelyek a magyar kulturkincsben fellelhetőek
A baranta/böllön fokozatai
A fokozatok a régi pusztai tízes harci rendszerek elvét követik. Emelkedő rendben mutatják meg, hogy az adott barantázó milyen mértékben birtokolja az ősei által reá hagyományozott harci örökséget szemléletet valamint, hogy milyen mértékben képes ezt alkalmazni és fejleszteni. Az emelkedő tízes rendszerhez a népi állatmegfigyelések harci értékeit társító, régi magyar és kun állatmegnevezések tartoznak.
A Baranta Szövetség hivatalos ábrázolása mellett a fokozat szimbóluma feldolgozható a magyar jelkép- és szimbólumrendszer hagyományain alapuló önálló, egyedi formában is. A fokozatok odaítélése során a vizsgabizottság azt a tényt jelzi, hogy az elvárt testi-, lelki-, erkölcsi képességek, készségek és tartalmak magasabb szintre emelkedtek (közeledve a harcos szintjéhez).
Az első baranta fokozat megszerzése után a barantázó jogosult (a rovás jel és szimbólumrendszer szabályainak megfelelő) személyes tulajdonjegyet (tamgát-rójegyet) viselni. Az egyes állatnevek a harci képességek egy-egy szintjét jelölik az alábbiak szerint:
Bodur – Törpe, apró állat- az önvédelem felvállalása
Borsuk – Borz – a teljes odaadással küzdés
Burk – Farkas – az együttműködés képessége
Rüs – Hiúz – óvatosság és kiszámíthatatlanság
Bars – Hó párduc – ruganyosság, test és erő optimális összhangja
Csanád – Tompa orrú ló – természet és aharcos összhangja
Arslan – Oroszlán – a magabiztosság és a nyugalom
Kaplony/Kaplan – Tigris – a harc időpontjának és módján a helyes megválasztása
Belénd/Bilok – Bölény/Tulok – Az ősi, ösztönös erők tudatos hasznosítása
Tepremez – Rendíthetetlen – a népet jelképező tökéletesedőharcos, a képességek teljessége nem más, mint az ember teljessége
A baranta rendszere elfogadja az egyének fizikai-, pszichikai- és szellemi különbözőségét, ezáltal az előremeneteli rendszer ilyen irányban történő megnyilvánulását is. Ezáltal csupán kereteket határoz meg időhatárokként. Az első keretszám azt az időpontot jelöli amely időn belül nem lehet egy fokozatvizsgára jelentkezni.
Ez az első keretszám azonban a barantával való foglalatoskodás kezdő időpillanatához kötődik. A második keretszám azt mutatja, hogy az adott fokozatban mennyi időt tölt el az adott “csatár”. Ha ezt a keretszámot túllépi és még nem jelentkezett magasabb fokozat teljesítésére, akkor meg kell ismételni az utolsó vizsgáját, hogy címét továbbra is megtarthassa. Ellenkező esetben elveszíti fokozatát. A második keretszámba a vizsgabizottság beszámíthatja a “társ harcművészetekben” eltöltött idő 1-30 % -át is.
A régi rendhez igazodva így próbálja a baranta elkerülni a harci értékek devalválódását. Kivételt képeznek azok a barantázók, akik átlépik az 50 éves korhatárt. Ezek a barantázók, mint “megállapodottak”, viselhetik címüket.
A mindenkori éves Baranta Országos Fokozatvizsgákon. A vizsgarendi utasítás által meghatározott aktuális követelmények teljesítése alapján a vizsgabizottság megállapíthatja a cím jogosságát. – Az évente egy alkalommal megrendezett Baranta Magyar Bajnokság öskü kategóriájában elért győzelem és pontszám alapján. Kivételt képeznek a Bodur, Borsuk valamint a Belénd, Tepremez fokozatok valamint a versenyeken sérülést okozó versenyzők.
Az első két fokozat esetében a harci szállást vezető oktur vizsgáztatása és ajánlása alapján. Harci szállásnak azok a felkészítő helyszínek számítanak, ahol legalább Bars fokozatú (oktur) barantázó vezeti a kiképzést és az arra fordított idő eléri a heti 2×2 órát.
