Agy-taekwon-do: Harcművészet vagy küzdősport?

"Miért is ez a kevésbé hangzatos kérdés? 'Részletkérdés', 'tökmindegy'… vagy 'nem tudom', 'hagyjál már' szokott lenni a válasz. Vagy inkább nem is méltatjuk válaszra és egyszerűen tovasiklunk ezen a gondolaton." Egy rendhagyó cikk következik egy fiatal taekwon-dós tollából.

A mai, rohanó világban már az is szokatlannak tűnik, hogy valaki ilyen dolgokon gondolkodik. Aminek nincs fizikai látszata, arra nem sokat adnak manapság. Az edzést elsősorban és szinte kizárólag a fizikai jelentésére korlátozzuk. Hogy is engedhetnénk meg magunknak, hogy egy fél órát leüljünk naponta és ne csináljunk semmit, csak egy dolgon gondolkodjunk? Járok edzésre hetente háromszor, az bőven elég. Meg különben is… mi haszna?

Sport vagy harcművészet?

A legtöbb harcművészet nevében benne van a do (út, ösvény, művészet, szellem, stb.) szó. Ezt általában úgy magyarázzák, hogy nem csak a fizikai, testi fejlődésről szól a harcművészet, hanem jellemet is formál, úgymond a szellemet is megedzi. De itt nem kizárólag arra gondolnak, hogy a fizikai edzésen keresztül edződik a lelkünk, személyiségünk.
Ez az út nem egyirányú. Oda-vissza működik. Sőt! Arról se feledkezzünk meg, hogy az ősi kolostorokban a testi edzésen kívül filozófiát, zenét, festészetet, orvoslást és másokat is tanultak a harcművész növendékek (pl. Hwarangdo). Egyfajta kiváltság volt ezzel foglalkozni, mai szóhasználattal elit életforma.
Az élet minden területén képzettnek kellett lenniük. Céljuk volt, hogy jobb emberré váljanak. Mára azonban kiveszett ez az ideál a harcművészetekből. A gyors eredmények és a minden áron győzni akarás korában valaki már csodabogárnak számít, ha ilyenekre gondol és “tuti megszállott”, ha rendszeresen ilyen témával foglalkozik.
Pedig az elején feltett kérdésre bizony ez a válasz a megbecsült harcművészek körében. Azaz, ha csak a fizikai edzéssel foglalkozik valaki, akkor küzdősporttá degradálja a harcművészetet.

Fejlődünk? … Ööö… Persze…

Megesett velem, hogy kb. kék öv (három év edzés) után mintha elhagyott volna a lelkesedésem. Mintha nem haladtam volna előre. A technikák nagyobb részét ismertem, igaz közel sem mindet, de azt éreztem, nem fejlődök. Persze voltak formagyakorlatok, amiket nem tudtam, de nem volt az az igazi lendület bennem, mint korábban. Hiányoztak az új dolgok, az újat tanulás öröme. Azt sem értettem, miért van az, hogy magamban egészen jól rúgok, de a küzdelemben bizony mindig alulmaradok…

Az erre általánosan elfogadott válasz: az embernek mindig vannak hullámvölgyei, most éppen lent vagy, de majd elmúlik. Türelmesen vártam és addig jól elszórakoztam a többiekkel edzésen, hiszen jó a társaság. Vártam… és vártam… és vártam… és olvastam lenyűgöző könyveket a koreai mesterekről, akik 'állat módra edzenek', akik hihetetlen mennyiségű téglát, cserepet, deszkát eltörnek vagy egy felugrásból hatvanötötöt rúgnak játszi könnyedséggel. Naná, hogy én is ilyen akartam lenni!

Már akkor feltűnt, hogy mennyire összeszedik az akaraterejüket és mennyire koncentrálnak egy-egy gyakorlat előtt. Az edzéseikről olvasva pedig mindig feltűnt a meditáció is. 'Persze ez könnyű, ha az embernek nincs más dolga, csak edz.' Az újabb válasz már készen állt. Engem azért továbbra is érdekelt a meditáció, hát elkezdtem utána olvasni a dolgoknak. Találtam is sokféle meditációs technikáról könyvet, de már rosszul kezdődtek…
Nehezen tudtam összeegyeztetni a dolgokat… Hogy lenne segítségemre a mozgásban egy olyan gyakorlat, amit általában mozdulatlanul ülve szoktak végezni? Ez szerintem másnál is egy kardinális kérdés, mondhatni ezen áll vagy bukik az egész. Vagy 5 évig váratott is magára a dolog…
Ahogy telt az idő vizsgáztam és lassan 'fejlődgettem', de nem túl nagy iramban. Már kezdett kikristályosodni bennem a gondolat, hogy mivel a lábam nem rúg magától, kizárólag azt és úgy csinálja, amit és ahogyan az agyam irányítja. Tehát valahogy ezen kellene javítani, de jó példa híján nem jutottam előrébb. Gyakran, biztos, ami biztos, rám jött egy-két 'most piszkosul szétedzem magam' hullám, aminek nem lett igazi eredménye. A kondícióm javult persze, de nem lettem jobb taekwon-dós.
És akkor sikerült kimennem Koreába, élőben megtapasztalni az 'állati' edzésmódszert…

Koreai tapasztalatok

Volt szerencsém több helyen is edzeni, illetve edzést látogatni a gyerekedzésektől az egyetemista felkészülésekig. A gyerekeknél öt percre leültetik őket, hogy csendben készüljenek fel az edzésre, hangolják rá magukat. Ha valaki nem tartja be, akkor büntetést kap. Aki foglalkozott már gyerekekkel, az tudja, hogy ez kőkemény feladat.
Ez egy jó alap , már nagyon korán megtanulják, hogyan nyugtassák le magukat. Egyébként ez a gyakorlat ugyanúgy megmarad a középiskolásoknál és egyetemistáknál is. Nem láttam, de valószínűleg a felnőttek is gyakorolják… És ez még csak a bemelegítés úgymond. A komolyabb gyakorlás a középiskolában kezdődik…


Én egy testnevelési főiskolán tanultam három hónapig egyetlen külföldiként, ami megkülönböztetett figyelemmel járt. A tanárok is és a csoporttársaim is mind bajnokot akartak faragni belőlem. Nem volt más dolgom, csak edzeni. Egyszer megnézett a vezetőedző gyakorlás közben és összeírta a hibáimat. Az egyik legfontosabb a tudatosság, koncentráció hiánya volt. Tanácsai között szerepelt az, hogy naponta egy órát csak gyakoroljam a küzdőmozgást, elsősorban a lépést előre és hátra.

Először ez elvesztegetett időnek tűnt, de fokozatosan megértettem a lényegét. A cél az volt, hogy tudjak csak magamra koncentrálni és kijavítani a hibáimat. Egy hét gyakorlás után már álmomban is nekiálltam lépegetni… A pihenőidőmben is gyakran bevillant a lépegetés, a közben átélt érzések, nagyon könnyen és életszerűen el tudtam képzelni a dolgot. Ez újdonságként hatott, és még érdekesnek is találtam, így kezdtem tudatosan előidézni ezt a koncentrált gondolatsort.
Következett egy hét szünet, amikor elutaztam az ismerőseimmel, így csak fejben tudtam gyakorolni. Amikor visszamentem, megállapították, hogy fejlődtem. Ez újabb lökést adott! Rájöttem, hogy mivel a mozdulataimat a tudatom irányítja, így először a fejemből kiindulva kell kijavítani a technikát, később a testem is engedelmeskedni fog.

Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy a mentális edzés elég önmagában, szükséges a fizikai edzés is. A kettő egymást kiegészíti és erősíti. Az agyunkból kiindulva tanítsuk a testet és ne fordítva. A koreai barátom ezt mindig úgy magyarázta, a sport olyan, mintha egy hegyre körbe-körbe akarnál felmenni. Feljutsz a csúcsra, csak sokkal tovább tart, mintha egyenes úton (fókuszálva) mennél.
Az egyenes út a harcművészet.

(folytatjuk…)

Comments

comments