Két meccs – két KO-győzelem. Nem rossz bemutatkozás a világ legerősebb MMA-szervezetében. Ráadásul az áldozatok sem voltak akárkik. Új sztár-fighter született.
A 33. PRIDE gálán egy feltörekvő harcos, Rameu Thierry Sokoudjou – mindenkit megdöbbentve – szédületes KO-vereséget mért az egyik legnagyobb középsúlyú MMA-sztárra: Antonio Rogerio Nogueira számára mindössze 23 másodperc adatott meg az új fighter-csillag ellen.
A kameruni dzsúdós azóta – április 8-án – egy másik neves brazilt, Ricardo Aronát is megverte. Ki jöhet még?
>>> NÉZZE MEG SOKODJOU KÉT PRIDE-MECCSÉT ITT!!!
– Meggyőző és emlékezetes debütálást produkáltál a PRIDE gálán. Kiütöttél valakit, aki a legjobbak közé számít a kategóriájában. Mit érzel most?
– Valahányszor visszanézem a meccset, magam is elámulok. “Váuu, ezt én csináltam?” A mérkőzés előtt tudtam, mit kellene majd tennem. Újra látva a fightot, úgy érzem, megtettem mindent. 
– Ideges voltál a meccs előtt?
– Inkább izgatott voltam, mint ideges. Harcosként minden vágyam az volt, hogy a Pride-ban szerepelhessek.
– Néhány hét alatt sikerült neked az, ami másoknak évek alatt sem. Szupersztárrá váltál Japánban. Hogy éled ezt meg?
– Ó, ember! Japánban küzdhetek a Pride-ban, és szeretnek az emberek! Kellhet ennél több!?
– Még csak 22 éves vagy. Nem jött túl korán a karrieredben ez a siker? Mi lehet a következő célod?
– Nem tudom. Tovább edzek, gyakorlok, küzdök. A menedzserem majd eldönti, mit kell tennem. Én csak egy harcos vagyok, azt teszem, amit tennem kell.
– Mi futott át az agyadon, amikor lépdeltél a ring felé a Pride 33-on?
– Izgatott voltam, ahogy megláttam a sok-sok embert. Volt egy csapat srác, akiket felismertem, és hallottam, hogy a nevem skandálják. Leírhatatlan volt. Úgy gondoltam: “Ember! Nincs az az Isten, hogy elveszítsd ezt a meccset!”
– Ezek után nem érzel nagyobb nyomást magadon a nagyobb elvárások miatt?
– Nem érzek nagyobb nyomást, legyen bárki a következő ellenfelem. Megvertem Nogueirát és Aronát, ennek ellenére még mindig sokan azt hiszik: mindez véletlen volt. De ébresztő! Én harcos vagyok, és egy harcban bármi megtörténhet! 
– Kamerunban nőttél fel. Mikor kezdtél judóval foglalkozni?
– Azt hiszem öt éves lehettem. Emlékszem, amikor a többiekkel játszottunk, mindig piszkosan és sebekkel borítva mentem haza. Összevissza csépeltük egymást. A bátyám ismert valakit, aki judózott, és a gondjaira bízott. Nálunk a karate és a boksz nem volt annyira ismert, és anyám sem akarta volna, hogy bármelyiket is gyakoroljam. Így azóta is judózom.
– Könnyen megtanultad?
– Nem, nehéz volt. Azt hittem kemény vagyok, de sokáig csak a tatamihoz csapdostak a többiek. Hát- és fejfájással tértem mindig haza. Egy ideig eltartott, míg megerősödtem annyira, hogy én dobjam el a többieket. Elsőre nagyon durva volt…
– Milyen eredményeket értél el dzsúdóban?
– Kamerunban sok tornát megnyertem. Otthon a szezon decemberben kezdődik, folytatódik egész nyáron át, és minden hétvégén van verseny. Csak azokra a meccseimre emlékszem, amelyeket elveszítettem, mert utálok veszíteni, és azokat nem felejtem el. Számos nemzeti bajnoki címet nyertem, és néhány nemzetközi trófeát is begyűjtöttem. Egyetemi bajnokságot nyertem Kaliforniában és San Jose-ban, majd diadalmaskodtam az US Openen is.
– Mi a különbség a kameruni és az amerikai edzésmódszerek között?
– Kamerunban a judo a versenyzésről szól. Azért edzünk, mert a válogatottba akarunk kerülni, hogy utazhassunk és versenyezhessünk külföldön is. Amerikában viszont nem találkozhatsz a legjobb dzsúdósokkal, mert azok a tengerentúlon versenyeznek. Néhányukat legyőztem, de nem mindenkivel tudtam megmérkőzni. 
– Van egy másik erős, szintén judoháttérrel rendelkező Pride-harcos is Hidehiko Yoshida személyében. Mi a véleményed róla?
– Amikor Amerikába mentem, az volt a célom, hogy kijussak az olimpiára. Sajnos nem jött össze. Amikor Yoshidára nézek, egy nagyszerű harcost látok. Félelmetes a híre. Nagyon szeretnék egyszer megvívni vele, mert ő nagy név, és ha legyőzném, akkor az kárpótolna azért, hogy nem jutottam ki az olimpiára. De legalábbis szeretnék valakivel meccselni, aki kijutott az olimpiára, és jó eredményeket ért el.
– Mi volt a legnehezebb számodra, amikor MMA-ra váltottál?
– Az állóharc része. Dzsúdósként a jobb lábam van elől, hiszen balkezes vagyok. De MMA-ban meg kellett fordítanom ezt a pozíciót, és a bal lábam került előre – ezzel párhuzamosan minden más is felcserélődött. Nehéz volt megszokni.
– Mi volt a kedvenc technikád dzsúdósként?
– A dobások. A válldobás.
– A Nogueira elleni meccseden láthatóan jobban koncentráltál az állóharcra, mint a judotechnikákra.
– Ez dzsungelharc. Itt élet-halál küzdelem van, ember! Azt teszed, amit a győzelem érdekében tenned kell. Mi mindent gyakoroltunk. Nem volt esélyem a dzsúdó technikákat bevetni. Túl korán befejeződött a meccs ahhoz, hogy földharcig, dobásokig eljussunk – persze ezt cseppet sem bánom.
– Hogyan látod magad fighterként most ahhoz a harcoshoz viszonyítva, aki lenni szeretnél?
– Még fényévekre vagyok attól a harcostól, aki az ideális számomra. Szeretnék sokat fejlődni több szempontból is, ráadásul sokat kell még tanulnom. Sok fájdalom és sok áldozathozatal van még előttem…
