A pofonok magyar hangjai

Érződik az egy kommentátor stílusán, szófordulatain, ha testközelből ismeri az általa közvetített sportágat. Várhegyi Ferencnél és Opál Róbertnél tetten érhető a küzdősportok ismerete, szeretete, előbbi taekwondóban szerzett jártasságot, társa dzsúdóval kezdett, majd kipróbált több ütő-rúgó sportágat.

 

– Gundel Takács Gábortól vettem át a bokszközvetítéseket az Eurosporton – emlékszik a kezdetekre Várhegyi Ferenc. – Megtiszteltetés volt számomra, hogy Gundi engem ítélt alkalmasnak a feladatra. Az ökölvívás mellett több erősportágat is közvetítettem, amikor feltűnt a K-1 a csatornán, szinte nem is volt kérdés, hogy én viszem azt is. Körülnéztem, ki tudna segíteni, mert ez egy kétemberes műfaj. Opál Robit már korábbról ismertem, tudtam, komoly küzdősportos tapasztalattal bír. Én viszem az adást, Robi a szakértő, ez a munkamegosztás tíz éve remekül működik. Hagyjuk kibontakozni a másikat, összeszoktunk, érezzük, mikor kell beszélni, vagy éppen háttérbe vonulni. 

 

Felmerülhet a kérdés, az egykori küzdősportos Opál Robiban nincs-e aprócska féltékenység, amikor a K-1 sztárjait látja küzdeni. – Mindenkinek megvan a saját útja, attól függetlenül, hogy külön utakon haladunk. Tanulhatunk a másiktól, inkább inspirál, ha jót látok, segít a saját utamon – mondja az érintett a rá jellemző filozofikus stílusban.

 

 

A páros 2007-ben remek könyvvel örvendeztette meg a K-1-rajongókat, a „K-1 A ring királyai” hiánypótló kiadvány, nem csak Magyarországon, de a világon sem született addig hasonló írás. Nyelvezete színes, élvezetes, bár ez az urak közvetítési stílusának ismeretében nem nagy meglepetés. A könyvben sok más érdekesség mellett szó esik a legnagyobb sztárokról, az első királytól, Cikatićtól kezdve a birodalmi lépegető holland Semmy Schiltig. Vajon bővült-e azóta a klasszisok listája?

 

– Igen, az említettek mellé jöttek néhányan, de túlszárnyalni nem tudták őket – érkezik a válasz Opál Róberttől. – Mert fontos a személyiség, az újak, például Badr Hari, talán öt év múlva lehet kedvenc. Kiemelkedő, de még nem hordozza azokat a személyiségjegyeket, mint Ernesto Hoost, Semmy Schilt vagy Peter Aerst.
 

 

A Magyarországon többször meccselő fehérorosz Alekszej Ignasov is kapott egy fejezetet, a szerzők kedvenceként szerepel. Hogy lehet-e még a régi az önmagát reaktiváló Vörös Skorpió, arra Várhegyi Ferenc válaszol: – Különleges egyéniség, egykoron benne volt a lehetőség, hogy a stílus egyik legjobbja legyen. Zűrös életet élt, az évek sem múltak el nyomtalanul felette, mai teljesítménye már nem közelíti meg azt, amit a kétezres évek közepén tudott. Nem teljesedett ki, talán ha más helyre születik, más gondolkodásmóddal. Lehet, Hollandiában világbajnok vált volna belőle. Nem látok esélyt arra, hogy újra régi fényében ragyogjon. A legutóbbi budapesti meccse előtti videó összeállítás érzelmileg engem is felkavart, de sajnos, a ringben már nem azt láttuk tőle, amit régen.

 

A K-1 kommentátorai láttak egy-két húzós bunyót, nem könnyű kiválasztaniuk a top fightot. Robinak mindenekelőtt a Mark Hunt vs Ray Sefo harc ugrik be, igazi gyöngyszemnek nevezi a két csupa szív sportember összecsapását. Kollégája Hunt Le Banner elleni győzelmével indít, de lenyűgözte Schilt első K-1 idénye is, amikor a hollandus porig alázott mindenkit. Várhegyi Ferencnek sok olyan fight is nagy élményt okozott, ahol a színvonal nem verdeste az eget, inkább a dráma dominált. Példának Bob Sapp és Ernesto Hoost hirigjét hozza fel. Bár a „Bestia” legyőzte a klasszist, de megsérült, nem tudott tovább küzdeni, a helyére beugró Hoost pedig egészen a világbajnoki címig menetelt.

 

 

Beszélgetésünkből nem marad ki a legeredményesebb magyar, a nemrég visszavonult Karacs Attila sem. Abban mindketten egyetértenek, a „Hun” képességei alapján többre vihette volna. De nem volt túl korai karrierje befejezése?

 

– Attila tudja, mire van szüksége, lehet, már nem feltétlenül a ringben kell megvalósítania önmagát – mondja Robi. – Ha belülről nem érzi az ember a motivációt, akkor nincs miről beszélni. Jó példa erre az orosz MMA-király, Fedor Emelianenko, aki már nem talált kihívást a harcban, inkább visszavonult. Hit nélkül kapálni se menjen az ember, mert elvágja a gyökereket.
 

 

– Karacs jobb menedzseléssel a top közelébe kerülhetett volna – véli Feri. – Remek fizikai alapokkal, jó technikai tudással rendelkezett, benne volt a lehetőség. Az élvonalba pályázó román Daniel Ghita semmivel sem jobb tőle, ezt a szintet Attila is tudta volna hozni. Az egyiknek kijön, a másiknak nem.

 

Szó esik a magyarországi gálákról is, Robi világszínvonalúnak minősíti a hazai rendezvényeket, míg Feri a hangulatot emeli ki, különösen a debreceni bunyók miliője fogta meg. Kijelenthető, a szervezés már elsőrangú, de mikor lesz magyar harcos a legjobbak között?

 

– Komoly háttérmunka kell, de a harcosok közötti pozitív rivalizálásra is szükség van – jelenti ki Opál Robi, aki példaként Hollandiát említi. – Az együttműködésre már itthon is van példa, ezt a vonalat kellene tovább erősíteni, elengedhetetlen az összefogás a pénzügyi és szakmai körök között. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, hogy a magyarok közül ki és mikor kerülhet az elitbe. Sok srácban van fantázia, ha nevet mondanék, lehet, elbíznák magukat. Andy Hug mondta: a harcos halála a kényelem. Már óriási sztár volt Japánban, minden luxust megadtak neki, ám ő úgy érezte, visszaesett, inkább visszament edzeni a saját pincéjébe. Igazi Rocky feeling.

 

Várhegyi Ferenc keményebben fogalmaz kommentátor társánál, kijelenti, jelenleg nem tud olyan magyar harcost mondani, aki záros határidőn belül a legjobbak közé verekedhetné magát.
 

 

– Bárcsak lenne olyan, akit ki tudnék emelni – érkezik egy sóhaj után az őszinte vélemény. – Több emberben is látok lehetőséget, de Magyarországról nagyon nehéz eljutni a nemzetközi élvonalba. Azt tanácsolnám a tehetségeknek, gyakoroljanak szorgalmasan, aztán ha elértek egy bizonyos szintet, menjenek ki Hollandiába. Nem lesz könnyű, rengeteg jó harcosuk van, nem borulnak majd a nyakukba, de lehet tőlük tanulni. A K-1 története tele van holland sikerekkel. Több klubot kell végigjárni, tanulni a mesterséget, mint egykor a céhlegények. A jó dolgokat – edzés, életmód, étkezés, regeneráció – be kell építeni a felkészülésbe, akkor van rá esélyük, hogy versenyképesek legyenek az európai elittel. Aztán jön a menedzselés, e nélkül nem lehet boldogulni. Ki kellene használni Katona Attila és Pap Vilmos kapcsolatrendszerét, velük együtt kidolgozni a versenyprogramot. Induljon el az a fejlődés, ami nyugaton már beindult, fogjanak össze az itthoniak. Azt kívánom minden harcművésznek, küzdősportot gyakorlónak, jussanak el nagy tornákra, s legyenek nagy tornák itthon is.