Közel 40 év karate múlt után talán viszonylagos bátorsággal hozhatok saját példát, gondolatokat a fenti címhez tartalomként. Mert a fekete övet tartalommal kell megtöltenünk, hogy az értéket képviseljen. Azt az értéket, amit nem magunk, hanem egy megfelelő grémium ítélhet meg a vizsgázónak, magasabb fokozatra aspirálónak.
Amikor 1976-ban elkezdtem a karatét (shotokán), még szinte fogalmunk sem volt a fokozatok jelentéséről, jelentőségéről, csak volt egy „mester”, aki magát oktatónak titulálva a tudást próbálta átadni (külföldről, könyvből tanulva J ). Mi hittünk és ütöttük, rugdostuk egymást, mert a karate „erről szól”, de persze a kihon elemeket is próbáltuk komolyan venni, hiszen ezek az alapok – bár azt hittük, hogy minden tényleges harcban is hikitéből kell ütni, vagy egy védést teljes íven kell végigvinni (filmek).
A kyokushinra áttérve azonban már volt rálátás arra, hogy mit is jelent a fekete öv, ami felé végtelen tiszteletet éreztünk, elérhetetlennek tűnt! De volt kitartás, munka, versenyzés, amivel végül ez 18 év után beteljesedett. A megvalósult cél birtokában nem megelégedett, hanem szinte flegmatikus voltam, a dan fokozatot addigra már sokan elérték, így az újabb előrelépés lebegett a szemem előtt. A második dan-ra öntelten, elvárásokkal álltam fel, kivetítve, hogy ez a „múltam miatt” JÁR nekem. Meg is voltam sértődve jelentős túlsúlyommal, hogy a vizsgámat sikeretlennek ítélték, és az abbahagyás lebegett a szemem előtt (kb. fél napig). A második nekifutást sem tudással és elkötelezettséggel teljesítettem, így ismét bukás volt az eredmény. Harmadszorra lefogytam, edzettem, és bár határesetként, de ekkor már megkaptam a fokozatot. A harmadik dan-ra már 40 kg-val lefogyva, szinte versenysúllyal jelentkeztem, és nyugodtan, de 52 évem maximumával dolgoztam a vizsgán, elsőre is sikeresen.
Azonban! Korábban nem a tudást, képességem akartam megmérettetni, hanem a karatéban töltött időmet, valójában még kevés harcművész tartalommal, részben sportként tekintve a karatéra. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és visszatekintve az elkövetett hibákra, rossz hozzáállásra, talán ennek fényében értékelhetem a jelent is.
A fekete öv még mindig a legfőbb cél a többségnél, nem a munka, a tudás! Degradálódik az értéke, mert ahol meg kell ténylegesen küzdeni a fokozatért, ott fogy a tanítványok száma, ahol pedig könnyebb az út, ott helyet találnak a dan-t remélők. Azt elfogadom, sőt, kezdeményezem, hogy aki sokat tesz egy klubért, szervezetért, az kapjon 1 dan fokozatot, és legyen így is példa a tanítványok előtt, ha edz, ha dolgozik, de ennek tiszteletbelisége is látható legyen a gi-n!
A harcművészet különböző ágai egyre gyarapodnak a teljesítés nélküli irányok felé, de bárki, aki ezekben dan-t szerez, harsányan hirdeti öv fokozatát. A szervezetek között ugrálókat ne is említsük, itt is vezérelv az öncélúság…
Naiv vagyok. Egy illúzió lebeg a szemem előtt, ahol van egy 8-10 fős valós harcművész „bizottság”, akik minden szubjektivitás nélkül berendelhetnek bárkit, aki fokozattal bírónak állítja magát, és tényleges küzdelemben megmérettetik! Harcművészet = harc, küzdelem. Vajon hányan véreznének el, és tisztulna a „szakma”? Ismétlem, illúzió, hiszen akik ebben a cipőben vannak, ezer indokát találnák ki visszautasításuknak, soha nem vállalva egy reális megmérettetést.
Aki már csak elveket és elméleteket gyárt, nem képes tatamira lépni (vagy látványos képeket oszt meg égig emelt lábbal), azok lassan elhallgathatnának. A karate, a harcművészet MUNKA, TELJESÍTMÉNY, nem pedig a szavak Világba szórása. Az igazi Mestert követik, a hamis prófétákat elhagyják tanítványai. Nekik egyébként gyakran előre koptatott az övük is.
Milyen jó lenne, ha páran lenézve az övükre (ha még egy fotózáson kívül felkötik) elgondolkoznának, hogy érdemlegesek-e még arra, amit így magukból mutatni szeretnének…
Kindl György
