Rebicek Gerd mesél: sztorik a múltból, sok tanulságos történet abból az időszakból, amikor ez a kis ország megismerte a nagy sportágat.
Első interjúnk itt:
A távozó Rebicek Gerd: 'Sok mindent kaptam, csak dícséretet ritkán'
– Kezdjük akkor a legelején. Mesélj magadról…
– Kassán születtem 1957-ben. Az első kipróbált sport az életemben a jégkorong volt, több mint hét évig űztem. Már az ifi csapatban voltam, amikor 17 évesen sétálok az utcán, és látok egy plakátot: KARATE TANFOLYAM. Még aznap este érzékeny búcsút vettem a jégkorongtól. Az első edzéseken kiderült, hogy ehhez rettenetesen béna vagyok. Cingár felsőtestem – a korong miatt – oszlopokon állt. Amikor bemutatták a mawashi gerit, el kellett gondolkoznom, jó helyen vagyok-e. Az első próbálkozásom a szerencsétlen partnerem bokájába került. Ez volt nálam akkor a standard magasság. (A rossz nyelvek szerint ez nem sokat változott :).
 |
Az edzések mellett vadul információgyűjtésbe kezdtem: könyvek, újság cikkek, fotók. Miután az első infók eljutottak hozzám Yamaguchi Gogen-ről, már tudtam, hogy ez engem mindig érdekelni fog. Az a kevés, amit megtudtam a személyiségéről az örökre megfogott. Amikor Ogawa Sensei, aki Yamaguchi Gogen egyik tanítványától Kikuchi Shihantól tanult, Ausztriába költözött, pozsonyi karatésok felvették vele a kapcsolatot. Kassán '74-ben indult a tanfolyam, és én már első edzésen ott voltam. Most februárban volt a harmincéves évfordulós bálunk, igaz ugyan, hogy egy évet megkésve, de megvolt. Eugen Lenorovic volt az első tanárom, aki a sárga övét egy pozsonyi kurzuson szerezte meg. Egy nagyon nyugodt csendes ember, ennek ellenére mentek a pletykák: a múltkor valakik megtámadták egyet fejbe rúgott, mindenki menekült amerre látott, stb. stb. Akkor ez akkora dolog volt, mintha most nagymestertől tanulnánk. Úgy néztünk rá, mint Istenre. '76-ban látunk egy fekete övest, na attól meg el is ájultunk. Egyszer teljesen véletlenül megjelent edzésen egy jugoszláv ember. Három danos volt, rögtön végünk volt, el se tudtuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezik. Beszélt nekünk a meditációról, a jogáról, sípcsonttal rugdalta a szögletes kapufát, padokon, bokrokon ugrált át, és mi meg csak ámultunk. Egyszer lejött Pozsonyból egy fekete öves, azt teljesen megalázta. Minden jó is volt egy darabig, aztán kiderült, hogy pokróccal járunk edzésre, meditálunk, relaxációs gyakorlatokat végzünk, jógázunk stb. Szegény edzőnket meg elkezdték piszkálni Pozsonyból, hogy karate tulajdonképpen egy honvédelmi sport, amivel majd a gonosz imperialistákat kell legyőzni, minek ehhez meditáció. A dolgok addig fajultak, hogy elvették az övfokozatát is. Én még elég gyorsan levizsgáztam hét kyu-ra. Időközben viszont hosszúra nőtt a hajam, és az semmiképpen nem fért bele a szocialista honvédelmi sportot űzök jellemzői közé. Kizártak a versenyekről, és természetesen a vizsgázni sem engedtek.
– A hosszú hajadhoz mért ragaszkodtál?– Imádom a rockot, meg természetesen juszt sem akartam már levágatni, egy kicsit lázadtam. Aztán meg a nagy példakép Yamaguchi Gogen is hosszú hajú volt, próbáltam ezzel is érvelni, de elzavartak. Csak azért is ragaszkodtam hozzá egészen, mert tudtam, ha elviszlek katonának ott úgyis levágják ékességem. Amikor viszont leszereltem, jött a karrier: évente több vizsga, egészen a második kyu-ig, mert addigra a hajam megint a vállamig ért. Rögtön mondták, amikor az első kyu-ra vizsgáztam volna, hogy szó sem lehet róla. Próbáltunk érvelni, hogy úgyis elköltözöm Magyarországra, engedjenek már vizsgázni. Nagy nehezen engedtek, aztán később, akik állandóan csesztetek, amikor már itt éltem állandóan hívtak haza, ajánlkoztak, hogy jönnek segíteni. Persze mondtam, hogy én ezt megoldom magamtól is. Még ők sértődtek meg. A fekete övet '84-ben szereztem meg, már Magyarországon, egy szlovák mesternél, Kopinic Vladimírnál vizsgáztam. Ő volt az első szlovák fekete öves mester. Az összes többi danra Yamaguchi Goshi nagymesternél vizsgáztam.
– Megérkeztél hazánkba. És azután?– 1982-ben jöttem meg, és szinte azonnal iskolát nyitottam. És persze többször utaztam, mert nálunk azt nem lehetett. Később Tótisz András bemutatott egy német Goju mesternek, Klaus Fingerlének, aki éppen Magyarországon járt. Klaus egy év múlva eljött a japán mesterével, Iwanami Joji-val és más mesterekkel és tartottak edzőtábort. Teljesen elájultunk, élő japán mestert addig nem láttunk. Aztán szólt, hogy intézzem az engedélyeket, mert ki kell mennem velük, ugyanis jön Yamaguchi Goshi nagymester Németországba. Így jutottam ki, hogy találkozhassam a nagy példakép fiával. Rögtön egy hétig edzhettem vele, és az életem egyik legnagyobb élménye volt. Volt nekik európai szervezetük, de ebben csak nyugat-európai ország volt. Rám néztek, gondolták milyen egy csodabogár, ez a hosszú hajú kelet európai?!? Mit akarhat ez itt? Én meg csak bizonygattam, menyire a karate az életem. Hosszú éveken keresztül úgymond várólistán voltunk. Meghívásunkra, Magyarországra látogatott Ingo De Jong Shihan Svédországból, hogy edzőtábort tartson. A tábor végén övvizsga volt, ahol a vizsgázók 60 százaléka megbukott. Sok embernek persze ez nem tetszett, de én csak kitartottam, és ragaszkodtam ehhez a vonalhoz. Lassan sikerült elérni, hogy felvegyenek a szervezetbe. Folyamatosan jártam ki a svédekhez edzeni, és Kelet-Európába én jártam oktatni. Kelet-Európa tulajdonképpen tőlem tanult.
–
Milyen volt Svédország? És hogyan haladtál a ranglétrán?– Svédországban hat-nyolc órát edzettünk naponta. Azt viszont nagyon lehetett élvezni, teljesen más volt a feeling. Láttam az eredményt, szinte minden tanítvány nagyon jó volt. Ott is voltak csaták, bordatörés, de láttam a célt, és ez nagyon inspirált. A kint tartózkodásom végén szóltak, álljak be vizsgázni. Kilencedik kyutól végig kellett csinálnom mindent, majdnem elpatkoltam a végére. De sikerült és megkaptam a 2 dant. A harmadikat '91-ben Kaposváron a Goju Európa-bajnokság után sikerült letennem. A negyedikre '96-ban Svájcban vizsgáztam le, tavaly pedig az ötödikre Krétán tettem sikeres vizsgát. De természetesen ezt is megelőzte pár sikertelen próbálkozás. 2001-ben már mindenki gratulált, én mondtam, hogy korai, felolvasták négy danig a sikeres vizsgázókat, azt annyi. Mindenki rám bámult értetlenül, hol az ötödik danra sikeres vizsgázó neve. Én meg, na ugye, megmondtam. Aztán közölték nagy a sanchin dachim. Rögtön két év szünet. Én utána sem akartam vizsgázni, de amikor leadták a papírt, hogy ki vizsgázik a barátnőm engem is rá írt. Aztán már nem volt visszaút, de sikerült.
– Könnyen beilleszkedtél a hazai sportéletbe?– Az első edzőhely a BEAC volt. Összepattantam azzal, aki odavitt, hamar útilaput kaptam. Sétálgattam füstölögve, és összetalálkoztam Hardi Robival. Elvitt az Erzsébetvárosi SE-be. Azóta itt is nyomom az ipart. De a beilleszkedés természetesen nem ment simán. Mindenki csodabogárnak nézett. Mikor átjöttem, akkor már otthon versenyeztem. Itt elmentem a válogatotthoz, úgy éreztem, van bennem annyi, hogy beférjek. De sajnos itt csak azt tudták japánul, hogy shotokan. Gyorsan ki is irtottak onnan. Semmiképpen nem volt könnyű, edzésre is sok fura fazon jött le. Állandóan kóstolgattak. Egyszer a Lövölde téri teremben nem jött el a kyosok edzője, és együtt edzettünk. Az edzés végén küzdöttünk. Úgy döntöttünk, hogy mivel ők nem ütnek fejre, mi meg nem rúgunk combost, hát legyen minden. Én rögtön mondtam, jöhet a rangidős, hát jött, szépszál legény volt. Olyan combossal nyitott, hogy azt hittem belehalok. Még mielőtt összeestem volna, benyomtam az orrát. Mondta, hogy vegyük lazábbra, és én lelkesen egyetértettem. Ahogy végeztünk, én már le sem ültem seizába, féltem nem bírok felállni. Gyorsan hazaküldtem mindenkit, hogy takarítás lesz, én meg összeroskadtam, a lábam egy nagy hurka lett. Egy lábon ugráltam ki a kocsimhoz.
– Ezernyi történet kapcsolódhat ehhez a korszakhoz…– Később nagyon összebarátkoztam a kung-fusokal, Tix Richárddal és a tanítványaival, ők nagyon jó fejek voltak – nagyon jókat bunyóztunk. Egyszer a Szőke mesterrel bunyóztunk, én olyat, de olyat benyomtam neki, hogy azt hittem belehal. Erre ő meghajolt, és azt mondta, köszönöm mester a tanítást, majd úgy belém rúgott, ahogy a nagy könyvben van megírva. Utána meghívott egy teremmegnyitóra, ahol egy kedves hölgy mellett ültem. Mikor odaértek, hogy engem mutattak be, a hölgy neheztelve rám nézett, szóval maga az, egy hétig ápoltam a férjem, miután bunyózgattak. Én meg mondtam neki, ne aggódjon az én barátnőm is ugyan ezt tette. Szóval jó barátok vagyunk. Liszka mesterrel is nagyot bunyóztunk, kőkeményen, de mégis egy csepp harag nélkül. Furkó Kálmán mesterrel is nagyon jó a viszonyunk, és ez elmondható több karatésról is. Régen nagy acsarkodás volt a karatésok között, de ez mára talán eltűnőben van.
– Más stílusokkal és mesterekkel is tartottad a kapcsolatot?– Eljárok szemináriumokra, pl. nagyon tetszett Arakawa wadoryu mester, Ida shotokan mester, de említhetném Kanazawa mester szemináriumait is, ez mind nagyon szuper volt. Sportvonalon többször edzettem Antonio Oliva mesterrel és tavaly Damien Dovy mesterrel is. De nálam örökre a Yamaguchi család marad a legnagyobb. Az emberi tulajdonságaikban sem láttam semmi rosszat. Van sok mester, aki technikailag nagyon jó, ugyanakkor, mint ember szépen szólva elég problémás. Sokan közülük azért, mert jók a karatéban, elfelejtik, hogy más emberek meg esetleg másban kitűnők. Ezért nem, vagy alig becsülnek meg másokat. Néha a pénz is túl fontos számukra. Minden egyes ember az ember, és azért mert nem tud jól karatézni, attól még sok mindenben lehet kiváló, meg kell tudni becsülni mindenkit!
– Egy kis bölcsesség a mesterektől?!– Mindig úgy viselkedj a mestereddel, ahogy majd szeretnéd, hogy veled viselkedjenek a tanítványaid. Ezt sajnos sokan elfelejtik. De ez legtöbbször visszaüt.
– Most, hogy leköszöntél a válogatott éléről, mik a további terveid?– Szeretném a klubjaimban növelni a létszámot. Ami sajnos egyre nehezebb: sok az iskola, de sajnos kevés a jó mester. Ezt azonban a kezdők nem tudják, így sajnos, ahol nem kellene, ott vannak az emberek. Nekem meg amúgy is van egy stílusom, de akik megszeretik, azok meg ragaszkodnak hozzám. Sokszor az első benyomás és a külső alapján ítélnek, és azok hamar továbbrohannak. Befejezés előtt áll a könyvem, és nagy álmom egy saját edzőterem.
– Régóta ismerlek. Szerintem sokat változtál.– Nyugodtabb lettem, már nem akarok faltörő kos lenni. Régen mindenkinek nekimentem, ma már nem akarok, pedig most is jönnek: csináljunk ki valakit. Minek, úgy sincs értelme. Talán most már bölcsebb lettem.
Comments
comments
