Arany középút: a keménység és lágyság harmóniája

– Miért maradtak meg a taekwon-donak ezek a mesterek, olyan világban, amikor nem könnyű klubvezetőnek lenni?

– Szerintem nem véletlen, kiből lett illetve maradt az idők folyamán klubvezető mester. A harcművészetekben a vezetőket többnyire nem felülről irányítva nevezik ki, hanem igazából erre születni kell, ez kitermelődik. Tehetség, szorgalom és főképpen kitartás szükségeltetik, hogy az évek során őket ért esetleges kudarcok és csalódások ellenére soha ne adják fel! Így lehet megszerezni, és főleg megtartani egy vezetői pozíciót. Küldetéstudat, sugallat, a nehézségek felvállalása és persze jó adag fanatizmus is kell hozzá, s ha őszinte a szándék, a sors is besegít.

– Visszaidézve a régi időket, hogyan lett az Omega együttes egykori zenészéből taekwon-do mester?

1968-ban indult a Svéd fővárosban Stockholmban az első taekwon-do iskola, én abba a klubba iratkoztam be, s így – az egyik legelső tanítványként – a svéd ITF taekwon-doban alapító tagnak számítok. Egy fantasztikus technikai tudású és kőkemény szigorral oktató hat danos – korábban a dél-koreai hadsereg különleges egységeinél kiképzőtisztként dolgozó – Lee Joo Suh mester keze alatt tanultam és ott szívtam magamba először a valódi harcos-tradicionális taekwon-do alapjait. (Itt említeném meg, hogy mivel Choi Hong Hi stílusalapítónk eredetileg a dél-koreai hadsereg kétcsillagos tábornoka volt, ezért a kezdetekben a taekwon-dot is a hadseregben, elsősorban a parancsnoksága alá tartozó elit egységeknél oktatták. Így az 50-es és 60-as évek folyamán, sőt egészen a 70-es évek elejéig a nyugati világban a stílus elnevezéseként még sok helyütt egyszerre használták a taekwon-do mellett a „Military Karate” azaz a katonai karate elnevezést. Ez utóbbi kiegészítő jelző azután a későbbiekben fokozatosan lekopott a és a 70-es évek végétől már önállóan a taekwon-do elnevezés épült be a köztudatba és vált világszerte ismertté.) 

A svédországi központi edzőteremben még természetes volt, hogy „hard” illetve „full contact”-ban kellett dolgoznunk! Nem csak a versenyek, de még a gyakorló küzdelmek is kegyetlen erővel folytak – minimális védőfelszerelés használata mellett. A fájdalmakat és sérüléseket (amikből mindannyiunknak elég gyakran kijutott) aztán zokszó nélkül viselnünk kellett. Aki kényeskedett, nyavalygott, nem tette oda magát igazán kőkemény hozzáállással az edzésen és a versenyeken, azt nem csak a csapatból küldte el a mester, de egyúttal a taekwon-donak is búcsút mondhatott. Kellő utánpótlás és új jelentkező pedig mindig akadt bőven. Éveken keresztül voltam a svéd válogatott tagja, sokat versenyeztünk, törtünk, bemutatóztunk és Skandinávia szerte sokhelyütt népszerűsítettük a stílust. 1977-ben települtem vissza Magyarországra, hogy Choi Hong Hi alapítónk megbízásából megalapíthassam a magyarországi taekwon-dot.

– Harcművészet és zeneművészet. Létezik-e köztük kapcsolat?

– Annak idején olvastam egy érdekes ripotot, mely Oyama nagymesterrel, a kyokushin karate megalapítójával készült – és akinek egyébként mindig is nagy tisztelője voltam. Oyama nagymester szerint a zene, a tánc és a karate „rokon lelkek” és ő pl. a ritmusérzéket mindig is az egyik legfontosabb küzdelmi tényezőnek tartotta. Ugyanis az ellenfél mozgásritmusára ráhangolódva, azt kiszámítva lehetünk csak képesek a legmegfelelőbb pillanatban közbetámadni és győzni. Pl. a magas szintű formagyakorlatok sem követnek mindig egyenletes mozgást, hanem bizonyos helyeken előírásszerűen hol gyorsítani vagy lassítani kell, ezért akiben nincs meg a tökéletes ritmusérzék, az nem fog tudni boldogulni.

Egyébként fiatal koromban állítólag egész jól tudtam táncolni (pl. akár rock and roll-t is), s mivel nem volt bennem semmiféle mozgásgátlás, lazán át tudtam venni és lekövetni bármilyen új, akár egészen fura mozgásformát is. Ezt a képességemet kamatoztattam aztán később a taekwon-do mozgásanyagában…. Aki mozgásmerev és gátlásos, s ezért feszült és görcsös mozgású, az nyilván a harcművészetben sem fog tudni boldogulni.
 

– Mint a töréstechnika jeles képviselőjének, mi erről a véleménye: A keramit tégla törése például befolyásolja-e az ujjak mozgékonyságát? A zenésznek az ujjai a fontos munkaeszközét jelentik..

– Egyszerre soha nem csináltam a kettőt. Nem hiszem, hogy egy virtuóz gitárszóló előtt kifejezetten jót tenne az ujjaknak a téglatörés, viszont nekem valószínűleg szívós lehet a csontszerkezetem, mert még a leg-eszementebb töréspróbáknál sem tört el soha a kezem, bár zúzódásaim és izületi sérüléseim azért gyakran voltak. Hozzá kell tegyem, a nehéz törésgyakorlatokat nem árt jó előre megalapozni.

Az én harcművész generációm annak idején úgy nőtt fel, hogy még az utcán járva is mindenütt edzettük az öklünket, külső-belső tenyérélünket stb… Ha lehetőségünk adódott, ütöttünk kerítést, vasat, villanypóznát, utcakövet, otthon a lakásban a falat, parkettát vagy az ajtófélfát, az építkezéseken és bontásokon meg törtük a cserepet, a téglát és a betont. Mi nem kíméltük magunkat és folyton kerestük a nehezebbnél nehezebb kihívásokat. Mai ésszel visszatekintve sok mindent értelmetlenül túlzásba is vittünk a fiatalság hevében, mint pl. szál ellenében rápróbálni a deszkákra és hasonlók. Ide tartozhatna akár a sárga keramit járdaszegély tégla törése is, bár ez rengeteg gyakorlás és többszöri próbálkozás után végül mégiscsak sikerült…

Visszatérve az alapgondolathoz, a magam részéről tehát soha nem vegyítettem a sportot a zenével, s néhány nap regenerálódást általában hagytam a nehéz törésgyakorlatok és a fellépéseim között. Soha nem kedveltem a feltűnősködést és nem szerettem azt sem, hogy holmi „csodabogárnak” tartsanak. Nem akartam egyszerre híres gitáros taekwon-dos lenni – csak az éppen aktuális helyzetben vagy gitáros, vagy taekwon-dos.

Amikor zenéltem, nem akartam a színpadra vinni a taekwon-dot és fordítva sem: a taekwon-dos tanítványaim előtt sem produkáltam magam a gitárral, tehát mindent csakis a maga helyén és idejében.

– Pedagógusként és edzőként dolgozott és dolgozik ma is, hiszen jelenleg taekwon-dosokat tanít, de oktatott annak idején zeneművészeti szakközépiskolában is. Mennyire kellett tanárként stílust váltani?

– Már évek óta kizárólag a taekwon-doval foglalkozom, így a zenetanári pálya számomra már a múlt, de ezek a területek egymástól mindig is homlokegyenest különböztek, hiszen a zeneoktatás világa a kőkemény harcművész edzésnél fényévekkel szelídebb valami. Ennek ellenére fiatalabb koromban úgy éreztem, hogy ennek a kettőnek az egyidejű művelése teremtheti meg bennem azt a belső harmóniát -a Jin és a Jang elve alapján-, amire szükségem volt. A harcművészetben lakozó természetes keménység és szükségszerű agresszivitás a zene lágyságával kiegészítve volt tehát az alapkoncepció. A kettőnek az egysége mindenképp kiegészíti egymást és alkotja együttesen azt a bizonyos „arany középutat”, amelyről Buddha is beszél.-Elismerik, tisztelik akár jelen van, de akkor is, ha várják valahová.

– Az idő halad, gondolkodott e rajta, kinek adná majd át ennek a szövetségnek vezetését?

– Óriási felelősség ez! Ön az első, aki ezt megkérdezi tőlem, ugyanis jelenleg még igencsak jó erőben vagyok, tele aktivitással, energiával, dinamizmussal és a szövetségünk jövőjével kapcsolatos nagy tervekkel. Tehát az utódlás kérdése -mint olyan- nálam egyenlőre aktuális kérdésként még egyáltalában nem merült fel. Viszont, ha már így szóba hozta, annak idején megkérdezték ugyanezt az irányzatunkat alapító Choi Hong Hi nagymestertől is (aki akkor szintén épp 64 éves volt), de őszintén megmondom, ahogy akkor ő sem, úgy én sem tudnék itt és most egy konkrét személyt megnevezni – ha erre volna kíváncsi. Valószínűleg a megfelelő időben az élet meghozza majd a megfelelő választ az utódlás kérdésében is, hiszen sok nagytudású és tehetséges mesterünk van a Szövetségben. Ha majd már nem leszek, természetes, hogy választani fognak a jövőben egy új vezetőt. Az aztán már más kérdés, hogy milyen szerepet szánnak majd neki és ténylegesen hányan fogják őt követni! Valószínűleg az egyértelmű vezetőként elfogadott alapító mesterek generációjával együtt idővel ki fog halni az „egyszemélyes vezér” státusza is.. Ahogy a külföldi példákon is láthatjuk ez egy igen szomorú tendencia. A valóban karizmatikus és a stílusukat egykor „vas-kézzel” irányító és oszthatatlan egységben tartó alapító nagymesterek halála után    az őket követő önjelölt vezetők hatalmi harcai nyomán egymás után bomlanak fel és osztódnak egyre több részre és öltenek egyre meggyengültebb formát ezek az iskolák..