Kés, villa, szablya.. Gyerek kezébe való?

Jó egy éve kaptam egy fülest, hogy a kecskeméti Szent Imre Katolikus Általános Iskola igazgatója szívesen venné, ha az iskolában magyar harcművészetet tanulhatnának a gyerekek. Mivel, amúgy is, már egy éve jártam heti rendszerességgel Budapestről Nagykőrösre edzést tartani, úgy gondoltam, semmit nem veszíthetek, ha átugrom a szomszédba érdeklődni. Nem mentem hiába!

(írta: Burány Judit)

Az igazgató úrral megállapodtunk, hogy amint megszerzem a szakedzői diplomát (tanulmányaimat akkor már megkezdtem a Nemzetközi Testépítő és Fitness Szövetség iskolájában), megcsörrenhetnek az iskolában a szablyák. Végre, március elején kilenc lelkes szempár bámult rám, bízva abban, hogy „ez egy jó sport” lesz. Ezzel egy időben egy nagykőrösi apuka is felhívott, hogy járhatna-e az ottani edzésre a hét éves kisfia? Tehát egyszerre két feladat várt rám: kialakítani egy gyerekek számára élvezhető, megérthető, eredményes edzéstervet 45 percbe sűrítve, és beépíteni egy ifjú harcost a már másfél éve edző felnőtt csapat 2 óra hosszás foglalkozásába.

Az izgalmas kihívást elsősorban az jelentette, hogy a szablyavívás nem pusztakezes, hanem fegyveres harcművészeti ág. Mire máshol a gyerekek eljutnak odáig, hogy valamilyen fegyvert vehetnek a kezükbe, addigra már mesterük régóta velük dolgozik, rászoktatta őket a fegyelemre, az egymás és a stílus iránti tiszteletre. Úgymond, megérnek erre a gyerekek. Csapaton belül sokat beszélgettünk arról, nem felelőtlenség-e gyerekek kezébe azonnal fegyvert adni?

Nálunk, A Szablya Iskolájában, mielőtt kézbe vennénk fémfegyvereinket, lehetőleg azzal megegyező adottságú (hossz, arányok, súlyozás, stb.) fa gyakorló fegyvert használunk. Védőfelszerelésünk minimális, kesztyű, védőszemüveg, esetleg térd –és könyökvédő. Az önkontroll, a reakcióidő, a helyzetfelismerő képesség, a testtudat, a pontosság fejlesztését helyezzük előtérbe az irreálisan kipárnázott fegyverekkel és a hamis biztonságérzetet nyújtó védőfelszerelésekkel szemben. Abban mindnyájan egyet értettünk, hogy ha gyerekekkel foglalkoznánk, őket sem tanítanánk másként.

Én jó pár évet lehúztam bébiszitterként, abban tehát biztos voltam, hogy a gyerekek mindent felfognak, ha saját nyelvezetükön szólnak hozzájuk. Végül két dolog győzött meg arról, hogy ne féljek belevágni a gyerekek szablyavívás oktatásába. Egyik a sportágválasztón tapasztalt élmények voltak. Nagyon sok gyerek szerette volna kipróbálni a szablyákat, de mindnek elmondtuk, hogy nem szabad egymást csépelni, csak akkor próbálhatják ki, ha beállnak a rögtönzött edzésre, végigveszik az alapvágásokat és védéseket, és eleget tesznek a foglalkozásvezető minden kérésének. Azt hittem, a gyerekek erre majd elkedvetlenednek vagy megunják a dolgot a felénél.

Nem ez történt! Legtöbb képes volt fél órán keresztül is gyakorolni, nem lankadt a figyelme, és mikor eljött végre a szabadvívás pillanata, olyan odafigyelve, de mégis ügyesen vívtak, hogy magunk is elcsodálkoztunk. Ráadásul mellettünk kendos és nanbudos gyerekek kaptak helyet. Példaértékű tisztelettel nyúltak a szablyáinkhoz, és a „szakmai beszélgetésekhez” is hozzá tudtak szólni. A másik meggyőző hatás mesterem óráin ért. Jó pár hónapja Sifu Kovács Lászlótól, a hét csillag sáska kung-fu stílus mesterétől tanulom a kínai szablya használatát. Ezzel egy időben gyerek csoport is edz, és még a négy éves gyermek is képes elsajátítani a formákat és lépéseket, fegyelmezési problémák sem merülnek fel. Természetesen ez egy válogatott kis társaság, de akkor is bizonyíték.

Visszatérve Kecskemétre, említettem már, hogy a gyerekcsoport foglalkozása 45 perces. Ezt az időtartamot nem én, hanem az iskola rendje szabta meg. Eredetileg úgy lett volna, hogy 45 percet edzenek az alsósok, utánuk 60 percet a fölsősök, de mivel összesen két fölsős jelentkezett, akik ráérnek a kicsik edzésidejében is, egy edzést tartok. Utána a két 12 évessel foglalkozom külön még negyed órát. Amit ott megtanítok nekik, a következő edzésen vissza is kérem tőlük, pl. helyes alaptartás fejbúbtól lábujjig. A többi gyerek a csapatban 6-8 év közötti. Először aggódtam, hogy 45 perc kevés lesz, de a sifu biztosított róla, hogy bőven elég. Így is lett.

A legfontosabb volt a biztonság megteremtése. Abban biztos voltam, bármi történjen is a közeljövőben, a fegyverekkel való egymás piszkálást, böködését, eljátszását annak, hogy lerohanom, földarabolom, lovaggá ütöm a másikat, csírájában el kell folytatni. És mivel sajnos ezek okoznak izgalmat, mással kell pótolni ezeket az örömöket. Elképzelt szörnyekkel, krokodiloktól hemzsegő mocsarakkal, melyek közt csak köveken (zsámolyokon) haladhatunk, és az edzés elején és végén játékos, de célirányos gyakorlatokkal. Azonnal meg kellett érteniük, mire való a kezükbe vett szablya: ölni. Ezen nincs mit szépíteni.
 
Felmerül a kérdés, amit a csemeték fel is tettek: akkor miért helyes ezt megtanulni? Azt gondolom, hogy elhagyhatatlan az erkölcsi nevelés, ha kardot adunk valaki kezébe. Olyan mindennapi érvek, mint hogy megvédhetjük anyut, hogy egy olyan tudás birtokába kerülhetünk, ami régen is csak kiválasztottaknak adatott meg, és amit mára majdnem elfelejtettek az emberek, hogy a mesék hőseihez lehetünk hasonlóak, elég meggyőző érv volt számukra. A kisfiúknak azért tetszik, mert ez egy férfias dolog, a lányoknak pedig azért, mert végre van valamilyen sport, amit úgy csinálhatnak a fiúkkal együtt, hogy nincsenek hátrányban. Ezt az akadályt sikeresen vettük, még azt a kisgyereket is nyugodtan párba állíthatom egy másikkal és elfordulhatok, aki egyébként túlságosan izgága.

Nézzük az edzés menetét! Mivel a szablyavívás semelyik összetevőjét nem akarom kihagyni, az idő rövidsége miatt összevonok gyakorlattípusokat. Miután meghajlással üdvözöljük egymást, a bemelegítés mindig fejleszti a kondíció egy vagy több összetevőjét, ezzel párhuzamosan a mentális képességeket, a periférikus látást vagy mondjuk a távolságérzékelést. (Pl. lassú, kitekert, folyamatos mozdulatokból tapsra meg kell tudni merevedni. Akinek sikerül kevesebb, akinek nem, az több erősítést végez.)

Ezt követi az ízületek átmozgatása. A beszélgető testhelyzetet – azaz a lovagló állást az elméleti oktatás alatt – már ismerik. A téma mindig egyszerű. Értelmezünk alapvető fogalmakat, pl. tisztességes küzdelem vagy több edzésre bontva megbeszéljük a szablya részeit. Ilyenkor szeretem, ha mindegyikük elmondja a gondolatait. Az óra 40-50 százalékának meglátásom szerint komoly munkából kell állnia, amikor nem álcázzuk játékkal a gyakorlást. Reményeim szerint ettől érezni fogják, hogy tényleg komoly feladatba fogtak, hogy joggal lehetnek büszkék magukra, ha sikereket érnek el. Ilyenkor gyakorolják a vágásokat, védéseket, lépéseket, később az iskolagyakorlatokat, technikákat. Van úgy, hogy a mentális fejlesztést ilyenkor iktatom be: bekötött szemmel kell érzékelniük a különböző testrészekre szánt vágások helyes magasságát. Nem tagadom, hogy az ismétléstől sokszor elszontyolodnak, elfárad a kezük, olykor elkalandozik a figyelmük, de úgy látom, ez nem riasztja el őket. Legközelebb újra lelkesen jönnek edzésre.

Ezután újra játékos feladat következik, pl. egy nyakvágás-védést oda vissza párban lehet gyakorolni mindenféle tornaeszközök tetején, vagy kitérni, esni, gurulni. Három hónap után egyetlen vágásból-védésből álló iskolagyakorlat a legtöbb, amit párban engedek, azt is csak megbeszélt helyre. Jobb és balkézzel egyaránt dolgoznak, csakúgy, mint a felnőttek. Az edzést nyújtás, majd újbóli meghajlás zárja. Jelenleg a gyerekek semmilyen védőfelszerelést nem használnak. (Az a kisfiú, aki a nagykőrösi csapatban már szabadon küzd, visel kesztyűt.) Szeptembertől Kecskeméten is bevezetésre kerül a védőkesztyű, ill. ahogy bővülnek a páros feladatok,vesznek majd fel  térd,  – könyök és fejvédőt.

Nem csak sérülésveszélyes fegyelmezetlenség létezik, hanem olyan is, mely folyamatosan magára vonja a foglalkozásvezető figyelmét, elvonva ezzel azt a többiektől. Az edzésre koncentráló gyerek figyelmét is elterelheti egy másik bohóckodása, idétlenkedése. Sok edző, nem is lehet kárhoztatni őket érte, már ennél a pontnál eltanácsolja a problémás porontyot. Én egyelőre nem akarok számolni ezzel a lehetőséggel, mely szerencsére nálunk csak kis százalékban van jelen. De jelen van, bár csak két elsősnél. (Az edzésre rajtuk kívül más elsős is jár.) Amikor elkezdtük az edzést, akkor a gyerekek többsége a kezdő és záró játék kivételével bohóckodott. Sorba állítani sem volt őket egyszerű feladat. Nagy slágernek számított, hogy kidőlünk a sorból, heverünk a földön és bámulunk vagy „véletlenül” kiesik a kezünkből a fegyver, ami egy egyszerű bot volt addig, míg el nem készültek az egyénre szabott gyakorló szablyák. A sorba állás és meghajlás kifejezetten zavarba hozta őket, főleg, hogy én is meghajoltam feléjük, mint felnőtt. Ma már értik, hogy ez miért különleges.

Három hónap alatt eljutottunk odáig, hogy a megmaradt két, problémás nebuló ritkán vonja el a figyelmüket, és rászólnak egymásra, ha valaki zavarja az órát. A két kakukktojás jellemző módon egymást gerjeszti legjobban. Logikátlannak tűnő, zavaró viselkedésük – belebújok az eszközbe, elmászkálok, hirtelen eszembe jut valami és felkiáltok, artikulálatlan hangokat adok, stb. – főleg az elméleti oktatásnál és az alapozásnál jelentkezik. Külön leültem velük beszélgetni, hátha nem érdekli őket a szablyavívás. Azt állították, hogy érdekli, és biztosítottak róla, tudják, hogy rosszul viselkednek. Én felvázoltam, miért rossz ez mindenkinek, azóta jobb a helyzet, de még közel sem megfelelő. Természetesen, mindenkinek van rosszabb napja, másnak is becsúszik olykor egy-két büntetés-fókacsúszás, de ők minden órán több körrel feltakarítják a padlót. Erős a gyanúm, hogy egyikük még élvezi is, mert izgalmasabb, mint az alapozás. Az itt az egyik gond, hogy időt rabolnak a többiektől, akiknek ezért elmehet a kedve a foglalkozástól.

A másik, hogy ha nem alapoznak, és még három hónap után sem tudják megkülönböztetni a fejvágást a nyaktól, akkor lemaradnak. Nem lesznek képesek a játékos páros feladatoknál rendesen együtt dolgozni a párjukkal. A többiek nem akarnak majd párba állni velük, ők egyre inkább nem tudnak megfelelni a követelményeknek, és előbb-utóbb elvesztik az érdeklődésüket. Eldöntöttem, hogy az iskolaidő hátralevő egy hónapjában külön kell gyakorolniuk, addig is, míg a többiek játszanak. Az edzésprogramjukba több erősítő-futkosó feladatot rakok, ne akadályozza őket a le nem vezetet energiájuk. Megmondom nekik, hogy csak akkor edzhetnek (és játszhatnak) velünk szeptembertől, ha sikerül behozni a lemaradásukat. Érdemes megjegyezni, hogy ezek a gyerekek nagyon hamar pánikba esnek, ha bekötött szemmel kell valamilyen feladatot végrehajtaniuk. Persze, akkor ugyan jól viselkednek, de nem lehet az a megoldás, hogy papagáj módjára letakarjuk őket. Talán nem véletlen, hogy elsősöknél jelentkezik a magatartási zavar, talán nem jól vették azt a változást, ami az iskolával köszöntött be az életükbe.

Jobban tartottam a nagykőrösi egyszem kisfiú csoportba integrálásától, mint a gyerekcsapat edzésétől. Mikor édesapja elhozta megnézni az edzést, direkt próbára tettem. Egy gyerekcsoport fejlődési üteméhez tudok, és kell is alkalmazkodnom, ha azt szeretném, hogy megkedveljék a sportágat. De egyetlen gyerek hosszú távon nem rúghatja fel a már kialakított edzésmenetet, nem foroghat körülötte az óra, főleg, ha már rászoktattam a tanítványaimat, hogy igényeljenek egy bizonyos követelményszintet. Mikor tehát Dani megérkezett, egy átlagos gyerek befogadóképességéhez mérten több információt zúdítottam rá. Persze úgy előadva, mint hihetetlenül izgalmas kalandot, de kíváncsi voltam, figyel-e rám? Azután bemutattam neki pár érdekes technikát, a különböző távolságok lehetőségeit. A kecskeméti gyerekeknél ilyesmiről, ha beszélünk is, egyelőre csak tőszavakban. De úgy gondoltam, ő jobb, ha tudja, mi vár rá.  Azt is elmondtam neki, hogy sokszor kell majd egyedül dolgoznia, mert más feladatot kap, mint a nagyok. Olyan is lesz, hogy nem a talajon, hanem valamilyen emelvényen gyakorol majd, vagy a párja térdel le hozzá, ha már párban is dolgozhat. Mivel gyerekeknél kiemelten figyelni kell a kétoldali izomzat egyforma fejlesztésére (a szablya egykezes fegyver), úgy döntöttem, érdemes lesz előre hozni a két szablyás –két kezes gyakorlatokat. Ezzel az is volt a célom, hogy az egyéni gyakorlást változatosabbnak találja. Két órás edzésen magasabb fizikai és szellemi terhelésnek lesz kitéve, mint egy rövidebb gyerekfoglalkozáson, csak remélni tudtam, hogy bírja majd. Azt is értésére adtam, mivel a szablyavívás nagyon összetett tudomány, legyen türelmes és kitartó.

Első benyomásaim kedvezőek voltak, mert kezet fogott velem, bemutatkozott, végig a szemembe nézett, ha kérdeztem válaszolt, ha humorizáltam, visszaviccelődött, és nagyon csillogott a szeme, mikor a jedi lovagokat említettem. Szerencsére, vele egy időben, két új felnőtt tanítvány is érkezett, sőt, az első hónapban apukája is beállt, így kettéoszthattam a csapatot kezdő és haladó tanítványokra. Danit megkértem, hogy azonnal szóljon, ha bármilyen szempontból elfárad és pihenni szeretne, de ilyen egyszer sem fordult elő. Csak a csuklója fárad el, mint a kezdeti időszakban mindenkinek. Egy hónapra volt szükség, hogy a kezdőket, köztük Danit is összeengedhessem a haladókkal, hogy képesek legyenek ugyannak a feladatnak különböző szintjeit végrehajtani. Mikor Daninak egyedül kell gyakorolnia egy rögtönzött bábun, vagy árnyékharcot kell vívnia, nem lógja el a munkát, ha hátat fordítok. Fontos, hogy a saját teste arányaihoz képest tanulja meg a vágások helyét, irányát. De azt is meg kell értenie, hogy ezeket hogyan módosítsa, ha jobb híján magasabb ellenfelekkel küzd.

Meg kell tanulnia, hogy méretéből adódóan milyen előnyökre tehet szert és milyen hátrányokra figyeljen fokozottan. Fogalmam sem volt, mikor engedhetem először szabadon küzdeni, de erre is sor került másfél hónap után. Persze van, hogy elragadja a hév, és lelkesen hadonászva rárohan az áldozatára, de azonnal elhangzik a parancs: védd a fejed, szűken dolgozz, pontosak legyenek a vágások, stb! Többnyire az egyik kis, vele méretarányos szablyáját vesszük fel, ha vele küzdünk, vagy behúzzuk a kezünket, de egyáltalán nem arra megy ki a küzdelem, hogy szegénykének legyen valami esélye. Ő is próbára teszi képességeinket, mert nagyon mély állásban tudjuk csak lábunkat megvédeni vagy feje kivételével elérni őt. Fürgén megkerüli a szablyánkat, pengetávolságon kívülre érkezik, hasba szúr vagy lábon vág. Egyre jobban érti, mit jelent a felületi és a létfontosságú szervet ért találat közti különbség. Abban, hogy hamarabb látja meg a támadási lehetőséget, de közben elfelejt védekezni, hasonlít a felnőttekre. Abban szintén, hogy lábmunkája lemarad a teste többi részétől. Ez számunkra is jelzés értékű, megmutatja, hol hiányos az edzésprogramunk.

Nem terhelem őt, de a kecskeméti gyerekeket sem, felesleges információkkal, mert egy gyermeket ez inkább elriaszt, míg egy felnőtt meglátja a technikák kifinomultságát és szépségét. Pl. védekezésnél csak arra kérem, hogy a pengéje legerősebb, azaz középső részét használja és ügyeljen a távolságra, nem fárasztom szögekkel, erőkarral és azzal, hogy mi történik, ha a pengéje hegye vagy töve találkozik a másik pengéjének hegyével, középső részével vagy tövével. Ezek egy kezdő felnőtt számára sem könnyen emészthető dolgok, a szabadvívás minden pillanatában alkalmazni pedig több év után sem megy. Elméletből természetes, hogy nem ért meg mindent, bár amit lehet, igyekszem úgy magyarázni. Viszont elfogadja, hogy ez is az edzés része, és hogy a beszélgető testhelyzetet, azaz a lovagló állást tartani kell. (Ez ugyan a felnőtteknek sem kedvence.) Mégis képes párban dolgozni a nagyokkal, úgy, hogy mindkét fél fejlődhet a saját szintjén, mert a mozdulatot – pl. a védekezésből indított, pengeérintkezéssel történő köríven forgatást – le tudja utánozni, és tapasztalja, hogy működik. Jelenleg sokkal gyorsabb ütemben fejlődik, mint a kecskeméti gyermekcsoport tagjai. Ennek oka összetett. Véleményem szerint szerepet játszik benne a hosszabb edzésidő, személyes adottságai, érettsége, hogy lehetősége sincs rendetlenkedni, mert nincs kivel, hogy az edzés nem száraz, hanem változatos, tűzdelve kreatív feladatokkal, és, hogy érzi, ő is a csapat egyenrangú tagja. Azt hiszem, nála a lehető legszerencsésebben alakult, hogy felnőtt közegben edz. Kitüntetettnek érzi magát, és ez erősen motiválja. Ez kárpótolja azért, hogy nem tud magával megegyező méretű és motorikus fejlettségi szinttel rendelkező edzőtárssal edzeni, amire nagyon nagy szüksége lenne.

Általában véve úgy tűnik, van létjogosultsága a gyerekek szablyavívásra való oktatásának. Ugyan több időre van szükségük, hogy ráálljanak egy adott sportmozgásra, és nehezebben hajtanak végre összetett feladatokat, mint a felnőttek. Természetesen koordinációjuk még kevéssé fejlett. Két kezes mozdulataik viszont mérföldekkel gyorsabban fejleszthetőek, mint a felnőtteké, mentális képességeikről, hetedik érzékükről nem is beszélve. Kondicionális képességeik közül érdemes a gyorsasággal kiemelten foglalkozni, viszont ezzel együtt meg kell tanítani őket erejük uralására is. Elméleti oktatásuk nem ütközik különösebb nehézségbe, saját szavaikkal és egyszerre keveset kell előadni nekik. Míg a felnőtteknél fontosnak tartom, hogy szinte az első pillanattól kezdve értsék az ok-okozati összefüggéseket – hiszen a szablyavívás az elme és test harca egyszerre –, a gyerekeknél nagyobb hangsúlyt fektetek a megfelelő, szilárd keretek kialakítására, melybe aztán fokozatosan tölthetem majd „a szablyavívás krémjét”, ha eljött az ideje. 

Nagyon örülök annak, hogy a testesebb, társainál nagyobb kisfiú ugyanúgy fejlődik és megszerette a szablyavívást, mint a pöttöm kislány. Mindkettejükkel megesett már, hogy más sportfoglalkozásról eltanácsolták őket, mondván, nem nekik való. A komoly alapozásba vetett hitemet pedig megerősítette, hogy a kecskeméti általános iskola sportnapján az említett kisfiú, Gergő olyan magabiztosan mutatta, javítgatta, magyarázta a többi gyereknek, mit hogyan kell csinálni, hogy nem kellett semmit hozzáfűznöm. Ráadásul elleste, mikor egy nagyobb gyereknek érdekességként megmutattam egy pusztakézzel kombinálható technikát. Két órával később szabadvívás közben (a sportnapon lehetett) pedig tökéletesen alkalmazta.

Ezek a gyerekek az élő példa rá, hogy túl lehet élni egy alapvetően szabad küzdelemre irányuló fegyveres edzést. Ne féljenek a szülők ettől a harcművészeti ágtól! Reméljük, hogy sokáig lesz folytatás, hogy szeptembertől bővül a kecskeméti csapat úgy, hogy egy gyereket sem veszítünk el! Nagykörösön és Budapesten is várjuk új edzőtársainkat! Sőt! Szeptembertől Budapesten is beindítja gyerekedzését A Szablya Iskolája! Érdemes lesz figyelni a honlapunkat!