Az ősi kínai nemzeti birkózás szarvasbikák vívására hasonló küzdelemből fejlődött a judóhoz hasonlatos, máig közkedvelt küzdősporttá.
Kínai nemzeti birkózás, amelynek elődje az ősi Go-ti – amelynek küzdői szarvassisakot viseltek, és ezzel igyekeztek kiszorítani egymást a kijelölt helyről – és a mongol birkózás, amely szintén nem tartozott a finoman kidolgozott harci formák közé.
Ennek ellenére a mongol betörés igen fontos változásokat hozott a szinte kizárólag erőre épülő “szarvasbika”-küzdelemben. 
Az elemek keveredtek és finomodtak, az öltözet megváltozott (a sisak lekerült a birkózók fejéről, és egy, a mai judóhoz hasonló öltözéket vezettek be), amelynek eredményeképpen az egész harci forma mozgáskultúrája megváltozott. 
Az új forma a shuai chiai nevet kapta, és egyre inkább elhatárolódott a nyersebb mongol birkózástól. A shuai chiai népszerűsége a Ming-dinasztia (1368-1644) uralkodása alatt érte el csúcspontját, de a mandzsu-uralkodók alatt sem vesztett jelentőségéből.
A shuai chiai versenyszabályai a következők voltak: három súlycsoportban és három menetben kizárólag a kart, övet és kabátot szabadott fogni.
Ezek a szabályok ma már csak részben érvényesek, de a kínai birkózás még ma sem ment ki a divatból a távol-keleti kínaiak körében.
