Az All Karate WT magyar női világbajnoka az iskolapadból lépett a tatamira, onnan pedig a dobogó legfelső fokára. A recept alant olvasható.
– Mit változtat – ha változtat – meg az életedben, a világbajnoki cím?
– Nagyon fontos volt számomra, hogy eljussak ide, hogy megmutathassam mindenkinek: mi van bennem, hogy mire vagyok képes. Rengeteg elismerésben részesülök a verseny óta, ami nagyon megtisztelő, hiszen több sensei is gratulált nekem. A világbajnoki cím után is szeretnék még sokat versenyezni, hiszen még csak három éve karatézom, és decemberben lesz két éve, hogy elindultam az első “C” kategóriás versenyemen. Az életemen nem változtat a cím, ugyanaz az ember maradok, mint aki eddig voltam. Emiatt nem tekintem magamat többnek, mint bárki más.
Szepesi Csenge
– Érezted-e a döntő előtt egyfelől a nyomást, ami rád nehezedik, másrészt, hogy mennyien szurkolnak neked?
– Igazából nem éreztem nagy terhet, hiszen tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, a legjobbamat adom, és így a többi már nem rajtam múlik. Lelkileg felkészült voltam, tudtam, hogy az ellenfelem mire képes és hogy mivel tudok rajta felülkerekedni. De természetesen bennem volt az is, hogy itt van ez az óriási lehetőség, hogy itt, Magyarországon lehetek a világ legjobbja, és ez sok erőt adott a döntő utolsó fél percében. A szurkolókat csak azokban a pár másodpercekben hallottam, amikor a bíró megállította a küzdelmet, de ezek a kis pillanatok is annyi erőt és önbizalmat adtak, hogy úgy éreztem: itt ma nem veszíthetek.
-A küzdelmeidet nézve feltűnt, hogy elsősorban a lábtechnikáidra alapoztál, amely több ellenfeled is meglepett. Ez a fő fegyvered?
– Úgy gondoltam, az lesz a legészszerűbb, ha az ellenfeleimet ütőtávon kívül tartom magamtól, amit a legjobban lábbal tudtam elérni, és így másodpercről másodpercre egyre jobban felőröltem őket.
– Mire emlékszel a döntőből? Volt-e ott számodra nehéz pillanat, pillanatok?
– Voltak érdekes érzéseim, mintha láttam volna magamat kívülről, amikor küzdök. A dolgok egymás után jöttek, éreztem, hogy az ellenfelem fejben már feladta, s így a hosszabbítás végén biztos voltam a győzelmemben. A döntőben végig tudtam irányítani a küzdelmet, így nem igazán voltak nehéz pillanataim.
– Szeretnél-e valakinek köszönetet mondani a győzelem kapcsán?
– Természetesen! Mindenkinek, aki ott volt és szurkolt értem és a magyarokért. Sensei Polacsek Zoltánnak és Spéder Isti Sempainak, akik végig ott voltak velem, segítettek mindenben! Köszi fiúk!
A szüleimnek, akik előszőr mertek kijönni egy versenyemre, igaz hogy végig stresszelték, de azért jó volt látni, hogy ott vannak. A Kamikaze csapattársaknak és barátoknak, a Tigris Dojo tagjainak, és persze Tomsitsnak, aki sztárt akar belőlem csinálni, ő a legnagyobb!
Szepesi Csenge világbajnoki harca
