“Aki nem érti a dzsúdó lényegét, akkor is veszít, ha megnyer egy versenyt.” – vallja a nyolc danos japán mester, Ecuo Anzai, aki a napokban Magyarországon járt, és több műhelyt – így az egerágit is – felkeresett.
Világbajnokságon 1969-ben bronz-, 1972-ben ezüstérmet szerzett, nyolcszoros japán bajnok, négyszer abszolút kategóriában, négyszer a súlycsoportjában. Dolgozott a japán válogatott mellett, segítette a magyar, a román és több óceániai ország sportolóinak felkészülését. Női csapata 1991-ben és 1992-ben megnyerte a Császár-kupát, a japán női csapatbajnokságot.
Ecuo Anzai nyolc danos nagymester. Harminchárom éve, 1976-ban érkezett Magyarországra szülőhazájából, Japánból, s másfél éven keresztül volt a Magyar Judószövetség szakmai instruktora.
Az egerági judókák között
– Miért jött annak idején Magyarországra?
– Azért hogy segítsek a magyar bajnokoknak igazán kiemelkedő eredményt elérni. Tulajdonképpen még versenyzőként, közvetlenül a pályafutásom végén jöttem Magyarországra. Döntenem kellett, hogy vállalom-e a felkészülést Montreálra, vagy sem. Akkoriban akadtak problémáim Japánban, és én Magyarországot választottam.
– Nehéz volt az itthoni judókákkal dolgozni?
– Nem, inkább furcsa. Japánban a versenyzők teljesen más filozófiával dzsúdóztak. A magyaroknak ez inkább egyfajta birkózás volt, Japánban viszont szinte nem is kell tanítani a sport filozófiai oldalát. Hogy becsülje az ellenfelét, hogy a dzsúdó lelkisége a legfontosabb. Próbáltam megértetni a magyarokkal, hogy a verseny fontos, hogy az olimpia a csúcs, de nem ez a lényeg. Ez csak a kifelé mutatott kép a dzsúdóról. A lényeg bent van. Nem a győzelem a legfontosabb, hanem a lélek felkészítése, az emberek iránti szeretet. Persze, ezt részben éppen itt, idegenben tapasztaltam meg. Lélekben kicsit magyar lettem!
– Ezt hogy kell érteni?
– Amikor Magyarországra érkeztem, egy egészen más világ fogadott. A magyarok nagyon nyitottak voltak. Tetszett, hogy figyelnek egymásra, hogy vannak igazi barátságok, úgyhogy én is sokat változtam. Azt mondhatom, Budapesten tanultam meg a tiszteletet, a megbecsülést, a barátságot, az összetartást. Azóta sok dolog megváltozott. Nem csak itt, hanem Japánban is. Az emberek másképpen gondolkodnak, mások az értékek. Rendszeresen jönnek Japánba magyar fiatalok, tartom velük a kapcsolatot, figyelem, segítem őket. És rajtuk is érezhető változás.
– Önnek mit adott a dzsúdó?
– A középiskolában, tizenhárom évesen találkoztam az életem első meghatározó edzőjével. Hatvan éves volt. Tapasztalt és bölcs. Ha nyertem, mindig azt mondta, természetes, hiszen keményen gyakoroltál. Ha veszítettem, akkor bátorított, nem baj, többet, jobban kell edzeni. Az egyetemen egy erőszakos mesterrel dolgoztam. Ütött-vert. Ha veszítettem, akkor nagy pofonokat kaptam, hogy miért hagytam magam, hogyan követhettem el ilyen hibát..jpg "Image")
Ha viszont nyertem, akkor is hatalmas füleseket adott, mert nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Versenyzőként szintén kemény edzőkkel dolgoztam együtt. Versenyzői pályafutásom után kezdtem edzősködni, később a rendőrségen tanítottam önvédelmet. Mostanában gyerekekkel foglalkozom. Városi tanfolyamot tartok egészen kicsiknek. Van köztük kövér, van cingár, aki nem akar enni, sőt vannak sérült gyerekek is. Szóval a dzsúdó szinte minden oldalát ismerem már, és most kezdem érteni a lényegét.
Amíg versenyző voltam, nyilván nem láttam semmi mást a világbajnokságon és az olimpián kívül, nem láttam az igazi szépséget a dzsúdóban. Ezzel nem azt mondom, hogy a verseny nem fontos – aki rá tudja szánni az időt a komoly versenyzésre, az szánja rá. Ez fontos és hasznos dolog. Csakhogy utána is van ám élet! És a dzsúdó marad az ember életében, vagy legalábbis az a cél, hogy maradjon. Én ma egészen ma mást érzek a dzsúdó iránt, mint versenyzőként éreztem.
– Miért, mit érez most?
– Azt, hogy nem a győzelem, sőt még csak nem is a verseny a fontos. Egyáltalán nem. A versenyző pályafutása rövid ideig tart, harminc éves kora körül abba kell hagynia. De utána még harminc, negyven évig lehet dzsúdózni! Ez a fontos. És az, hogy a mester tisztelete maradjon meg a tanítványában. Én idősebb koromban kezdtem gyerekekkel foglalkozni. Nem könnyű. A gyerek még őszinte. Lehet tudni, melyikük szeret, melyikük utál.
Azt kell elérni, hogy a gyerek szeressen bele a sportba. Hogy egészen varázsolja el. És ez erőszakkal, parancsra nem megy! Aki utálja az edzést, nem is fog eredményt elérni. Bele kell nézni a gyerek szemébe, és megtalálni ott az igazat. Kitalálni, hogyan lehet hatni rá. Hogyan lehet a lelkét megszólítani. Elsősorban a jó dolgot kell megmutatni belőle. Persze, ez nem jelenti azt, hogy az edzés játék lenne. Nem. Az élvezet nem egyenlő a játékkal. Én nem vagyok engedékeny edző. Nem kényeztetem a gyerekeket. Mégis általában rá tudom szedni őket, hogy komolyan csinálják.
– És a mester is tud tanulni a tanítványtól?
– Hogyne, természetesen. Mindig fejlődünk, a mester is. Nekem is van egy célom, ami felé törekszem. Tudom, hogy nem fogom elérni, mégis dolgozom érte. Mostanra már nagyon sokféle emberrel találkoztam a dzsúdó környékén. Most azt hiszem, a dzsúdó a kommunikációról szól. A partnerrel is kommunikálni kell, együtt kell dolgozni. A küzdelem is kommunikáció. Aki megtanulja, az élet minden területén hasznára válik.
Ezért a felismerésért köszönetet mondok. Mert, aki nem érti a lényeget, akkor is veszít, ha megnyert egy versenyt… És még egy fontos dolog van: nagyon sok ukemit kell tanítani. Mert az eséstechnikára szükség van az életben is a csalódások miatt. Nem lehet mindig nyerni…
Forrás: Judoinfo.hu
