Török Dániel hét hónap alatt a K-1-ben a csúcsra ért itthon, azonban még mindig esélytelennek tartja magát a nemzetközi viadalakon. Hogy ez megváltozzon, ahhoz azonban simán összevereti magát, ha kell.
– Te hogy láttad a debreceni versenyt? Így tervezted?
– Számomra olyan volt az egész torna, mint egy sikertörténet. Tudni kell rólam, hogy van egy babonám: minden verseny előtt felgyaloglunk egy barátommal a Gellért-hegyre, és ott háromszor megkocogtatjuk a Szabadság-szobrot. Akkor sikerül a verseny… Ez egy 15 éves mozdulatsor, amelyet sajnos a februári K-1 európai selejtező előtt elmulasztottam, most azonban megtettem. Mindkét verseny kimenetele ismert…
– Annak ellenére, hogy nagyon nehéz ágra kerültél a sorsoláskor, hibátlanul vetted az akadályokat.
– Mert most minden összejött! Megérkeztem a tornára, láttam az ellenfeleimet, és bevallom őszintén, kissé megrémültem. Mindenki kirobbanó erőben volt, sugárzott róluk az elszántság. Nem volt kétségem afelől, hogy a maximumot kell nyújtanom.
Az előző időszakban nagyon komolyan edzettem, és abban reménykedtem, hogy a rengeteg elvégzett munkának most már “ki kell jönnie”. Tudtam, hogy a boksztechnikámban – ami még fejlesztésre szorul – nem bízhatok, és csak a kyós harci stílusommal lephetem meg a riválisaimat. Úgy gondoltam, hogy
szokatlan lesz számukra az a szívós, kompromisszumot nem ismerő hajtás, ami a kyokushin lelkét adja. 
– A szívósság és kitartás mellett – a szakértők szerint – az általad választott stratégia volt a siker egyik kulcsa.
– Így igaz. A viadal előtt olyan tervet kellett kidolgoznunk, amely a képességeim és az ellenfeleim tudása ismeretében jól működhet. Ez konkrétan egy olyan stratégiában öltött testet, amely a kivárásra épült, majd az ellenfelek fáradásánál a lehajrázásra, és minden elemében a test-test elleni közelharcra összpontosított. Szerintem is ez volt a siker kulcsa.
– A tervet maradéktalanul véghez vitted. Voltak azért nehéz pillanataid?
– Nem igazán. A csapatomnak – kissé túlozva – egy dolga volt: folyamatosan azt ordítani, hogy “Fönn a kéz!” Ha fent van a kezem, akkor más felületen nem igen tudnak megfogni, ahogy a sok-sok
év versenyzés során a világ számos táján sem sikerült akárkinek. Emellett tudatosan hagytam, hogy rúgják a combom – húsz éve így készülök. Ez bennem nem sok kárt tett, ám az ellenfeleim energiája apadt.
– Feltűnő volt, hogy a tekintélyt parancsoló súlyod ellenére, igen aktívan mozogtál a ringben.
– Ez számomra is újdonság volt, de még inkább az ellenfeleimnek. Nem tartom magam egy sokat mozgó, eltáncoló versenyzőnek, ám ez az utóbbi időben megváltozott. Mivel Karacs Attilával, Nagy Tibivel és Tatárral edzettem együtt, kénytelen voltam mindig elmozogni, mert nagyon jó a kéztechnikájuk. És ennek az edzésmódnak meg is lett a haszna: a sok elmozgás, leválás meglepte az ellenfeleimet. Később tudatosan is játszottam erre, mert láttam, hogy technikailag nincsenek erre felkészülve az ellenfeleim. Keresték az ellenszert, próbáltak lekövetni, de nem igazán sikerült nekik. 
“Erőnlétben bárkivel felveszem a versenyt!”
– Feltűnő volt ,hogy a mérkőzéseken a menetek közti pihenőben mosolyogtál. Tényleg ennyire élvezted a harcot?
– A Veres Ádám elleni mérkőzésen mosolyogtunk először egy igazit. Akkor az első két menetben Ádám nagyon jött előre, és hallottuk, amint űzték-hajtották őt. Gyönyörűen küzdött, ám én kivártam, ő meg fáradt. Edzőim, Dr. Bene Zoltán és Lelekács Csaba is látták rajtam, hogy hatalmas erőtartalékok vannak bennem, így mi már tudtuk, mekkora meglepetés lesz az utolsó menetben…
– A kezdés előtt azért nem mosolyogtál…
– Verseny előtt én mindig nagyon izgulok. Félek majd minden ellenfelemtől, ám éppen ez az, ami az adrenalint felhozza bennem. A mérkőzésen pedig már csak az látszik, hogy amellett, hogy kőkeményen harcolok, fel vagyok dobva, és élvezem a küzdelmet.
– A közönség is élvezte! Hozzád mi jutott el ebből?
– Minden! Mérkőzés közben együtt élek a bunyóval. Mindent látok, mindent figyelek. A ringből is ki szoktam nézni, és ez nem “menekülés”, amint sokan képzelik, hanem a teljes környezet befogadása. Küzdöttem Japánban több tízezer üvöltő szurkoló előtt, és elmondhatom, hogy ilyen külső hatásoktól nem tudja függetleníteni magát az ember. Én viszont nem is akarom, hiszen a zaj, a látvány segít a felpörgésben.
– A taktikát betartva, hideg fejjel küzdöttél végig. Azért ehhez az is kell, hogy fizikálisan végig a maximumot nyújtsd.
– Három mérkőzést kellett vívnom a végső győzelemért, ám ez a fizikai megterhelés nem volt szokatlan számomra. Míg az ellenfeleimen már a 2. meccsen mutatkoztak a fáradtság jelei,
addig én frissen, élesen, egy gyors gyúrás után regenerálódva vártam a következő felvonást. Számomra a sorozat-terhelés nem szokatlan. A kyóban az utóbbi időben minden egyes versenyen dobogós voltam. Az odáig vezető úton pedig 3-4 kőkemény orosz, ukrán, japán harcossal kellett megküzdenem. Még nem szoktam meg teljesen a kilenc perces meccseket, én is elfáradok, ám iramban tudom tartani a ritmust. Ha elkezdenék vívni mondjuk egy technikás ukrán ellenféllel, akkor nem sok esélyt adnék magamnak. Az én stílusom teljesen más, bár hatásos.
– A verekedős bunyó fekszik neked, ám egy-egy megvillanásnál látszik, hogy a kyós technika azért ott lapul a tarsolyodban. Mikor láthatunk ebből többet versenyen?
– Technikailag tőlem még ne várjanak el látványos dolgokat! Biztos, hogy egyelőre – beleértve a februári K-1 selejtezőt is – az állóképességemre fogok építeni. Az ellenfeleim készülhetnek erre, ám én ezért még inkább készülök!
– A K-1 Hungary előtti nyilatkozatod (az esélytelenek nyugalmával indulsz…), figyelem-elterelés volt, PR-fogás, vagy tényleg így gondoltad?
– Ezt komolyan gondoltam, sőt! Februárban is az esélytelenek nyugalmával fogok nekimenni az európai selejtezőnek – azzal együtt, hogy mindent meg fogok tenni a győzelemért. Azért mondom ezt, mert én a kyokushinból jövök, és most olyan versenyzőkkel kerülök szembe, akik húsz éve fejütős rendszerben bunyóznak. Tisztában vagyok a képességeimmel és a tudásommal, azért tudom, hogy rengeteget kell még fejlődnöm. Nem szabad elfelejteni, hogy hét hónapja vagyok a K-1-ben! Azonban az is hiba lenne, ha leírnának! Tisztában kell lenni azzal, hogy a nagy versenyeknek, a neves ellenfeleknek még nincs itt az ideje. Ha majd teljesen fel leszek készülve, akkor lehet tervezgetni, de most még csak mosolygok azokon, akik a debreceni torna után már a kick-boksz világbajnokságra akarnak küldeni. Még egyszer nem fogok úgy egy versenyen elindulni, hogy egy hónapom van a felkészülésre. Ahhoz, hogy csúcsformában legyek, legalább 12 hétre van szükségem. Ekkor sem a technikai tudásommal fogok nyerni, hanem azzal, ami eddig is a győzelemhez segített: a fizikumommal.
– Mikor kezded meg a “következő” munkát, és mi lesz a program?
– Már megkezdtem az edzést a februári európai selejtezőre. Csak ez van előttem, ott akarok újra bizonyítani! Hosszútávú alapozással indítok úgy, mint kyóban. Régen is ez volt a program – meg is lett az eredménye. Szeretnék újra kimenni Hollandiába a februári selejtező előtt. Legalább egy hónapot szeretnék ott tölteni. Csak jól verjenek meg ott, hogy tudjam: mire számíthatok majd a tornán. Egy hónap alatt teljesen regenerálódok, aztán februárban bárki jöhet!
