Szabadideje és magánélete lényegében nincs, viszont van egy Európa-bajnoki bronzérme. Tóth Beatrix a mexikói világbajnokságról érem nélkül jött haza, emiatt csalódott is. Ugyanakkor tudja, hogy egy évben két világversenyen érmet szerezni szinte lehetetlen. Tóth Beatrixszel karrierről, munkáról, örömről és csalódásról beszélgettünk.
– 1987 óta karatézol, tehát kisgyerek voltál, amikor elkezdted.
– Nem voltam még hét éves, amikor elkezdtem karatézni. Anyukám nagy bánatára, merthogy ő zeneiskolába akart beíratni. Én viszont már kis koromban is utáltam a lányos dolgokat, és közöltem vele, hogy nem megyek zeneiskolába. Akkor ment a tévében a Linda sorozat, és én igazi Linda-rajongó voltam, mindig azt néztem. Mondtam a szüleimnek, hogy én “lindázni” akarok menni.
Tóth Beatrix
 |
A szüleim azt gondolták, hogy ez csak egy hóbort, de én az első perctől fogva nagyon komolyan vettem. Nekem attól kezdve fontosabb volt a karate, mint bármi más. Inkább mentem edzésre, mint Mikulás-ünnepségre, nekem fájdalom volt, órákat sírtam, ha rossz jegyet kaptam, és nem mehettem edzésre. Oroszlányban kezdtem Péter Gábornál, majd amikor feljöttem Budapestre, Zallel Lászlónál folytattam. A mai eredményeimet nélkülük nem érhettem volna el, ezért köszönettel tartozom mindkettejüknek.
– Miért jöttél el vidékről?
– Oroszlány kisváros és nincs lehetőség. Úgy gondoltam, hogy ha valamit kezdeni akarok az életemmel, akkor fel kell költöznöm.
– Azt mondtad, a karate gyerekkorodban mindennél fontosabb volt. Ez ma is így van?
– Egy időben – majdnem egy évre – teljesen leálltam a karatéval, mert túl sok kudarcom volt és nem tudtam őket feldolgozni, elegem lett. Közben kiköltöztem Franciaországba egy évre, s amikor hazajöttem, azt láttam, hogy minden barátom karatézik. Ekkor visszamentem én is karatézni, azóta megszakítás nélkül csinálom, már több mint két éve. Ma már kezdem mérlegelni a dolgokat; abban biztos vagyok, hogy ebből nem tudok majd megélni, és most olyan munkám van, amiben nagy lehetőséget látok. A karate azonban mindig nagyon fontos lesz, elszakadni sosem tudok tőle.
– Milyen munkád van?
– Egy francia kereskedelmi cég magyarországi képviseletét vezetem.
– Érdekes, amit mondasz, mert Mészáros János, a karate szövetség elnöke azt mondta, hogy ebben a sportágban olyanokra van szükség, akik személyes ambícióból karatéznak, és nem megélni akarnak belőle. Ehhez viszont annyi edzésre van szükség, amennyi mellett nem jut idő tanulásra, munkára. Hogyan tudod megoldani?
– Nagyon nehezen. Amikor az Európa Bajnokságra készültem, meg sem fordult a fejemben, hogy ezért mennyi pénzt kapok majd. Egyedül az motivált, hogy végre egy felnőtt világversenyen érjek el eredményt, hiszen mindig is erről álmodtam. Egy rangos versenyen a dobogón állni – s ez sikerült. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy olyan munkám van, ami érdekel és látok benne perspektívát.
– Az álmod valóra vált; van még innen tovább?
– Persze. Az lett volna a csúcs, ha a világbajnokságon én is érmet tudtam volna szerezni. De nagyon komoly korszakon vagyok túl, én lepődtem volna meg a legjobban, ha érmet tudtam volna szerezni. Nem azért, mert nem készültem fel eléggé, hanem mert a munkával együtt ez túl sok egyszerre. Jövőre sok komoly versenyünk lesz; most elértem egy jó eredményt, innentől az a cél, hogy ezt minél többször megismételjem.
– Tehát nem lettél motiválatlan…
– Nem. Amikor kikaptam a VB-n, feltettem magamnak a kérdést, hogy kell-e ez nekem, akkor természetesen azt mondtam, hogy nem, de azóta eltelt három hét és azt mondom: persze, hogy kell.
– Csalódott vagy az eredmény miatt?
– Igen. Azért vagyok csalódott, mert nagyon sok munkám van benne. Magam is többet vártam magamtól.
– Hogyan dolgozod fel?
– Ezt azért sikerült feldolgoznom, mert érmet nyertem az Európa Bajnokságon. Ha ott nem nyertem volna, akkor biztosan nagyon padlón lennék még ma is. Jó évet tudhatok magam mögött. Korábban éppen azért hagytam abba egy évre, mert minden versenyen sorozatosan kikaptam. Már nem volt motivációm, sikerélményem. Az utolsó annyira elkeserített, hogy azt mondtam: vége.
– Fel tudtad újra venni a fonalat? Épp az edződ, Zallel László mondta, hogy aki fiatalon kihagy egy évet, az nem tud ismét felfejlődni, mert a korosztálya elhúz mellette.
– Nagyon nehezen álltam vissza. Több mint fél évembe került, mire elértem a korábbi szintemet. Van, akinek nem is sikerül, mert nem talál többé motivációt.
Tóth Beatrix akcióban
|
– Ehhez – gondolom – tehetség is kell. Apropó! Szerinted mi a fontosabb, a tehetség, vagy a szorgalom?
– A tehetség csak egy ideig elég. Utána azonban, ha a kitartás és a szorgalom hiányzik, a tehetség már kevés lesz. Ha kitűzöl magad elé egy célt, akkor pontosan tudod, mit kell csinálnod. Ezt a munkát el kell végezned, hogy eredményes legyél. Én ha a világbajnokságra készülök, akkor tudom, hogy hetente három reggel mennem kell futni vagy kondizni, és minden este edzenem kell. Ha nem megyek el egy edzésre, akkor lelkiismeret-furdalásom lesz.
– Akkor lelkileg is jobban jársz, ha elmész.
– Igen, mert különben marcangolom magam.
– Hogyan tudod megoldani az edzést a munka mellett. Gondolom a főiskola mellett még nehezebb volt.
– A főiskola mellett sokkal könnyebb volt, mert a tanáraim tolerálták a karatét. Jó sportoló és viszonylag jó tanuló voltam. A munkahelyemen nem vehetek ki napokat, csak azért, mert edzem.
– Hogy néz ki egy napod?
– Felkészülési időben reggel hatkor kelek, háromnegyed hétre az edzőteremben vagyok. Negyed kilencig vagy fél kilencig edzem, aztán rögtön megyek dolgozni. A munkahelyemen vagyok négyig, ötig, utána megyek edzésre. Este tíz és fél tizenegy között érek haza.
– Emellett semmire nincs időd, tehát a sport rengeteg lemondással jár számodra.
– A VB után éreztem azt, hogy nagyon elfáradtam. Nem volt időm kikapcsolódni, a barátaimat alig láttam, semmire nem volt időm. Éppen ezért is vagyok csalódott. Tudod, ha eredménye van a lemondásnak, akkor azért azt mondom, megérte.
– Mi hiányzik a legjobban?
– Az, hogy a karatés társaimon kívül nem volt kapcsolatom emberekkel, csak telefonon. Most pihenek, és mást sem csinálok, csak a barátaimmal, ismerőseimmel találkozom. Aztán persze az általános dolgok is hiányoznak: egy mozi, egy vacsora.
– Magánélet?-A z most nekem nincs. Nagyon nehéz összehozni a karatét és a párkapcsolatot, de a korábbi kapcsolatommal nekem szerencsém volt, mert a párom is karatés volt. Neki nagyon sokat köszönhetek abban, hogy az EB-n harmadik lettem.
– De nemcsak Európa-bajnoki bronzérmes vagy, hanem 1999 óta 2002 kivételével folyamatosan minden évben magyar bajnok is. Ez is rang, gondolom.
– 2002-ben voltam Franciaországban, azért nem indultam. Hogy teljesen őszinte legyek: a magyar karate a felnőttek szintjén nem áll túl jól. Az én súlycsoportomban talán 7-8-an vagyunk. Ebben a mezőnyben pedig a magyar bajnoki cím kötelező.
Lendületben
|
– Egyáltalán meddig lehet ezt folytatni?
– A VB előtt úgy gondoltam, hogy ha a világbajnokságon jó helyezést érek el, akkor a versenyzést abbahagyom. Mindenki hülyének nézett, úgy gondolták, éppen ettől kapok majd motivációt, de én tudtam, hogy azzal az eredménnyel elértem volna mindent a karatéban, amit szerettem volna. S. Kovács Ádám teljesen másképpen fogja fel, ő szeretne minél többször világbajnok lenni. Ő férfi, másképpen gondolkodik. Most – hogy a VB-n nem nyertem – úgy gondolom, hogy még két évig biztosan folytatom.
– S azt követően?
– Ha az intenzív versenyzést abba is hagyom, ugyanúgy lejárok majd edzeni, mert egy nagyon jó közösség alakult ott ki. Gondolom, a reggeli edzések akkor már elmaradnak, de hetente háromszor akkor is edzek majd. És természetesen tovább foglalkozom a gyerekekkel. Mert nagyon szeretek edzéseket tartani. Nem hiszem, hogy valaha is saját klubom lesz, de Zallel senseinek nagyon szívesen segítek.
– Mióta tanítasz gyerekeket?
– Csak mostanában kezdtem. Szeptember óta egy óvodában tartok edzést, illetve Zallel senseinél is tanítok.
– Milyen az óvodásokat karatéra tanítani?
– Nagyon nehéz. Zallel senseinél a gyerekek felnéznek rám. Amit ott mondok, az nekik szentírás, azt csinálják, amit kérek. Őszintén szólva ehhez is vagyok hozzászokva. Az oviban még a gyerekek nem tudnak semmit. Eleinte túl keményen is foglalkoztam velük, aztán rájöttem, hogy ezek pici gyerekek. Most már kezdünk összecsiszolódni, megtaláltam a helyes hangnemet. Nagyon kevés karatéjuk van, nekem az a célom, hogy élvezzék.
(Hamarosan interjút olvashatnak a magyar karate másik két fiatal tehetségével, Klima Zsuzsannával és S. Kovács Ádámmal.)
Comments
comments
