Kobudo

Jelentése:
Kobudo – Az ősi harc útja
ko: ősi, régi
budo: a harc útja

Leírás:
A kobudo stílusai 1609 után alakultak ki Okinawa szigetén, amikor betiltották a lakosság körében a fegyverviselést. Ekkor fejlődött ki – nagyrészt titokban – a sorozatos támadásoknak köszönhetően a kobudo és a karate-do stílusok mozgásanyaga.

A kobudo az okinavai fegyveres harcművészet, ahol fegyverként mindennapi gazdálkodásban használt eszközöket, fadarabot, a cséphadarót, kötéldarabot vagy más, ezekhez hasonló hétköznapi tárgyat alkalmaztak. A kobudot a mesterek által hosszú évek alatt kidolgozott technika és a gyakorló testi ügyessége, találékonysága jellemezte.

Ma a kobudo legfőbb célja (minden más Budo stílushoz hasonlóan) a személyiség fejlesztése, az önismeret kialakítása, az emberi képességek határainak kitolása.

A kobudo gyakorlás során a tanulók nemcsak a fegyverekkel foglalkoznak. Megismerkednek pusztakezes önvédelmi, küzdelmi, esés- és dobástechnikákkal is. A kobudo legismertebb eszközei mára már önálló életre keltek. A mindig is létező bo-jitsu mellett megjelent a tonfa és a nunchaku is az önálló stílusok, küzdősportok sorában. E két stílusban már vannak versenyek és itt inkább beszélhetünk versenysportról, mint harcművészetről.

Történet:
A Kobudo történetével kapcsolatban a leghitelesebb okinawai forrás az Omorososhi című korabeli könyv, mely 1500 hosszabb-rövidebb versből áll. Ezek mind ryukyu dialektusban íródtak a 13. és a 17. század között. A versek bemutatják az akkori kultúrát, társadalmat, politikai változásokat és az okinawaiak mindennapjait. Ebből derül ki az is, hogy az okinawaiak is ismerték és használták a páncélt, a sisakot, valamint a hajlított kardot, akárcsak a szamurájok. Sajnos a bo-t és a sai-t tartalmazó részek elvesztek. Az Omorososhi (ma hozzáférhető részei) által említett egyetlen kobudo-fegyver a Jo.

Mivel a karddal felfegyverzett okinawaiak komoly ellenfelei lehettek volna a japán szamurájoknak, 1609-ben a Satsuma invázió idején betiltották a lakosság körében a fegyvertartást, ekkor indult rohamos fejlődésnek az Okinawa-Te (a Karate-do elődje) és a Kobudo.

Az eredetileg mezőgazdasági eszközök hamarosan fegyverként éltek tovább, titokban adták át a mesterek tudásukat, főleg családon belül. Az akkori stílusok között sok olyan volt, mely csak 1-2 fegyver használatát oktatta. Mára már a kobudo minden stílusában több fegyvert használnak. Az öt alapfegyver: bo, sai (eredetileg aratókés), nunchaku (cséphadaró), tonfa (a kézihajtású gabonaörlő hajtókarja volt), kama (sarló); a stílusok legföbb fegyvere a bot (bo). Vannak ugyanakkor különleges fegyverek, mint például az eku, a timbei és a santetsu-kon.

A kobudo klasszikusan okinawai stílus, mely mára már nemzetközi és több iskolára bomlik. Az egyes iskolák egymástól függetlenül működnek (Ryukyu Kobudo, Goshin Kobudo, Okinawa Kobudo, Shorin-ryu Karate Kobudo, Kempo Kobudo, Matayoshi Kobudo, Aragaki Kobudo, Iaido-Kobudo, stb.) A kobudo stílusokban nincsenek versenyek, de sokszor követelmény a valós harci (küzdelmi) tudás, mely fejlesztéséhez a mesterek különböző módszereket dolgoztak ki az elmúlt néhány évtizedben (védőfelszerelések, küzdelmi szabályok, biztonsági eszközök, stb.)

Hazánkban is több stílus található meg, melyek egymástól teljesen függetlenül, saját vizsga- és szabályrendszer alapján működnek egymás mellett.

Fegyverek:

A mai kobudóban használt fegyverek között találunk bot tipus fegyvereket (hosszúbot (tenkai), ládzsa), hajlékony fegyvereket (kötéldarab, öv, sál, lánc, nunchaku), szúró vágó fegyvereket, illetve más különleges fegyvereket (nyilak, fúvócső, bokszer)

Bot
Az egyenes bot (japánul bo, Kinában kon) az egyik legelső fegyvernek számit. Használatát szinte minden ősi kultúrában megtaláljuk. Később különbőző heggyel, horoggal, éllel nővelték hatékonyságát, de az alapvető fogásmódok, támadó- és védőtechnikák hasonlóak maradtak. Ezen technikák nagy részét a legendás Shaolin kolostoról (Kina) származtatják.

Okinawán szintén kialakultak jellegzetes és nem kevésbé hatékony technikák. A technikai elemek a bot hosszához igazodtak. Okinawán legkedveltebb a 6 shakus (1 shaku 30-48 cm) bot a tenkai, amit eredetileg viztartályok, málhazsákok cipelésére használtak – ami 182,88 cm hosszú-, de használnak ennél rövidebb (120,70-80 cm-es) botokat is. Jól alkalmazva az erőkarra és a teherkarra vonatkozó fizikai törvényeket egy gyengébb fizikumú küzdő kiegyenlitheti a bottal a testsúlybeli különbségeket.

Tonfa
Eredetét illetően több feltevés ismert. A legegyszerűbbnek az látszott, hogy ültetőfáról van szó, amellyel kis lyukakat szúrtak a földbe, magok vagy növénypalánták számára. Mélyrehatóbb vizsgálatok azt valószinűsitik, hogy a kézi rizsőrlő malomnak a hajtókarjával azonos. A tonfával a nagyobb kiterjedésű, de kevésbé érzékeny szerveket volt érdemes támadni (végtagok, hasi és mellkasi szervek). Másrészt a tonfa blokkolásnál is kiválóan alkalmazható és nagyobb hatótávolságot tesz lehetővé. Ez az eszköz is a bot tipusu fegyverek csoportjába tartozik. A tonfa technikák általában a hagyományos okinavai karatéra épülnek. A lényegét tekintve azokkal azonosak. A mesterek a technikák sokaságát a tonfa esetében is formagyakorlatokban foglalták össze. Ezek közül ma csak a Hamahiga és Yaraguwa nevü kata ismert.

Sai
A sai szintén a bottípusú fegyverek családjába tartozik. Alkalmazási köre hasonló a tonfáéhoz. A sai fémből készült, tehát igen hatékony ellenszere akár a kardnak is (védésnél). Támadásnál pedig a tonfánál is keményebb ütéseket lehet vele kivitelezni.
A sai eredetét tekintve az egyik feltételezés, hogy hozzá hasonló eszköz a halászok csónakjában az evezővilla szerepét töltötte be. Mások szerint a sai szénrakó vasvillának a feje. Délkelet-ázsia számos vidékén találkozhatunk hasonló fegyverrel. Használata a karatére épül. Tulajdonképpen a kéz meghosszabitásaként használták. A sai-jal végzett számos formagyakorlat ma is ismert. A legtöbb karatetechnika végrehajtható vele.

Nunchaku
A nunchaku a lánc-kötél és a bot típusú fegyverek közötti átmenetet képviseli. A nyeleket külön-külön, vagy összefogva botvédéseket, ütéseket vagy feszitéseket hajthatunk végre. Ugyanakkor az egyik véget lenditva láncra, ostorra jellemző csapásokat tudunk kivitelezni.

A nunchaku pontos eredete, egykori rendeltetése ugyanolyan homályos, mint a többi kobudo fegyveré. A legelterjedtebb variáció szerint cséphadaró volt, több kutató szerint pedig nem cséplésre, hanem más termények (pl. babnak) péppé dolgozására szolgált. Akkoriban a nunchakut még nem lánccal, hanem kötéllel erősitették össze. A nunchaku is a karatéra épül, másrészt viszont a hajlékonyságában rejlő plussz alkalmazási technikák kiegészitik, szinesitik a karatét. A lendítések, ostorozások megnövelik a küzdő “hatótávolságát.

Kama
A kama lényegét tekintve eltér a többi fegyvertől. A borotvaéles pengéjű kama nagyon is jól beilleszkedik a vérfagyasztó, gyilkos kinézetü “szúró-vágó” fegyverek (kardok, szablyák, bárdok, harci csillagok) véget nem érő arzenáljába. A kobudoban ez az egyetlen éllel rendelkező fegyver. Okinawán az összes éllel rendelkező fegyvert betiltották a sziget új urai. A termést persze továbbra is le kellett aratni. Ezért ez a hosszú nyelü sarló nem minősült fegyvernek. Ez a fegyver veszélyessége miatt nem felel meg a mai budoharcosok igényeinek. Ma már Japánban is csak két formagyakorlatot tartanak nyilván: Kamigawa, Tozan.

Suriken
A shuriken az elnevezés valójában csak az egyenes, egy- illetve kéthegyü dobókésekre, kis dárdácskákra vonatkozik. Még precizebb elnevezése: bo-shuriken. A csillag alakú dobófegyvert pedig helyesen shakennek kell neveznünk (hira-shuriken). Ezt a fegyvert szinte sohasem használták (vagy akarták használni) emberi élet kioltására. Az önvédelmi szituációkban időnyerésre alkalmazták.

A pogárháborúk korában 15 sz. a hadviselést még a test-test elleni küzdés jellemezte. Ezekben a párharcokban gyakran még a hosszabb vágó fegyverek is használhatatlanoknak bizonyultak, mivel a harcosok testét páncél fedte. Ezért népszerűvé vált egy nagyon rövid, de vastag, erős tőr, amellyel be lehetett döfni a páncél lemezei közé. Ezért ezt a fegyvert yoroi doshinak vagyis páncéllyukasztónak nevezték el. Kb. 18-23 cm gyakran kétélű, hogy mindkét iráőnyban lehessen vágni vele, és általában a karddal ellenkező oldalon, vagyis az öv jobb oldalán viselték.

Küzdelem közben arra törekedtek, hogy megdobják az ellenfelet. Ezt leszoritás, izületi szoritás követte, majd a páncéllyukasztó segitségével végeztek az ellenféllel. Ebből a harci stilusból alakult ki a jujutsu technikák egy része. Ezeknél a törrel végrehajtott csapástechnikáknál olykor előfordult, hogy dobták a tört, ha az ellenfél nem állt túlságosan messze.

A legérdekesebb az az állitás, mely szerint “névjegykártyaként” hagyták a szamurájok az ellenfél testében, hogy a magisztrátusi hivatal pontosan könyvelhesse rekordjaikat.

Tehát a shuriken és változatai nemcsak ninjafegyverek.
A shuriken elnevezés is szó szerint: “kézben elrejteni, tartani”. Ez arra utal, hogy egyfajta tőrként, bokszerként is használható a fegyver.

Szervezetek:
International Budo Federation – Hollandia- alapító: Piet Schonewille

Linkek:
www.ibf-international.com